Sophie Sayer

Azt hiszem, hogy megszállt valami, hogy 18 évesen kezdek el naplót írni, de kedvet kaptam hozzá. Talán túl sok időm van. De van mit leírnom. 18 éves vagyok, és 7 hónapos terhes. Szerintem ez nem normális dolog. Nem terveztem gyereket, főleg úgy, hogy kapcsolatom nincs is. Na ja, szóval valahol itt tartok, hogy aki megdugott, nem akar gyereket -nem mintha én annyira oda volnék az ötletért-, a szüleim pedig majdhogynem teljesen elfordultak tőlem. Fantasztikus, nemde? Hogy hogy is történt az egész? Hát egy jó buli kellett hozzá, egy pasi, és én, de óvszer nem. Vagyis kellett volna, csak a pia hatása alatt nem tűnt olyan jó mókának mindent a szabályok szerint tenni. Sosem volt igazán az én műfajom az a dolog. Most viszont, hogy terhes vagyok, és egyedül maradtam, mint a kisujjam, az életem egészen megváltozott. A barátaim eltűntek, de úgy, hogy ha megkérdeznék tőlük, ki az a Sophie Sayer, lehet, hogy azt válaszolnák, hogy fogalmuk sincs... Azt hiszem, ez elég szánalmas az ő oldalukról nézve.
Mindegy. A lényeg, hogy még két hónap, és gazdagabb leszek egy kisfiúval. Hurrá. Más sem hiányzott az életemből, mint egy gyerek. De hát ez van, ezt kell szeretni és kész...

Azt kell mondjam, hogy valami nincs rendben velem. Hangokat hallok. Néhol a szekrényből jönnek, de van, amikor az ágy alól. Vagy éppen a bölcső mögül. Ez normális? Nem hinném. Szerintem szellemek szállták meg a házat, vagy nem tudom. Őszintén szólva nem hiszek bennük, de ez elég kísérteties, és másra nem igazán tudom fogni a dolgot. Főleg akkor idegesít a legjobban, amikor a gyerekemmel fenyegetőznek. Nem tudom, mit akarnak! Szeretem Alexet, nem akarom elveszíteni. Amennyire nem akartam, most annyira oda vagyok érte...

A kurva életbe. Annyira, de annyira elegem volt ebből a hülye gyerekből... Komolyan, a francért kellett a világra hoznom. Állandóan csak bőgött és idegesített, és a hangok is egyre csak azt hajtogatták, hogy öljem meg. Hát megtettem... Csak egy apró mozdulat. Nem érzett semmit. Megfogtam a párnát és az arcába nyomtam, míg ő édes álmát aludta. Nyugodj békében kisfiam, jobb neked ott, ahol most vagy.

Egyszerűen utálom ezt az iskolát. Vagy nem is. Nem is tudom, minek nevezzem. Hánynom kell. Írni alig bírok, a körmeim nincsenek a helyükön, mert az idióta orvosok ezzel kényszerítenek a gyógyulásra. Hát meg kell hagyni, ez nem fog így menni. Rühellem, hogy a szüleim is csak úgy beraktak ide, márpedig okuk nem volt rá, hiszen nem is foglalkoztak velem. Ha a terhességem alatt nem álltak mellettem, akkor ilyet meg ne tegyenek velem. Még ha azt is mondogatják, hogy ez lesz nekem a legjobb. A francokat. Könyörgöm, nem vagyok őrült! Ezt naponta többször is az ápolók és az orvosok fejéhez vágom, néha egy-két vázával karöltve. Ők általában ezt egy injekcióval díjazzák, amitől teljesen elkábulok. Gratulálok, ez a legjobb módszer, igen... drogozzatok csak be.

Ennyi volt. Itt vagyok 23 évesen, és őrülten? Nem. Már meggyógyultam. Talán. Bánta ezt kezem, lábam, bokám, mindenem. Nem egy törést szenvedtem meg az elmúlt időszakban, és hát meg kell vallani, négy év, nem kevés idő. Kezdem utálni az embereket, hiszen tudom, milyen undorítóak. Most, hogy végre sikerült megszöknöm ebből a szar iskolából, végre új és lehetőleg normális élet elé nézhetek. Persze a szüleim nélkül. Őket remélem, soha a büdös életben nem látom többet. Hiszen ők keserítették meg az életem. Vagyis nem. A kiindulópont nem náluk volt, hanem Floydnál, a gyerekem apjánál.

Kinyírtam. Ugyan, mi másért mentem volna hozzá egy éve Liamhoz? Hát a pénzéért. Semmi más nem hajtott, csak az, hogy mennyi pénzt örökölhetek majd tőle. Nincs gyereke, se senkije. Hát most már minden az enyém. A háza, a kocsi, a cége, és a pénze. Több legyet, egy csapásra. Mennyire szeretett, és mennyire be tudtam neki adni, hogy én is bármit megadnék érte. A vége mégis ez lett. Sajnálom Liam, de hidd el, a pénzed jó kezekben lesz. Most pedig már semmi más nincs hátra, minthogy a munkába temetkezzem a Dark Haven High-ban Dr. Floyd Schneider oldalán...