Dr. Esthelle Holmes

TELJES NÉV: Esthelle Holmes

BECENÉV: Ellie, Esthie

KOR: huszonhárom

SZÜLETÉSI IDŐ: 14 - május - 1989

SZÜLETÉSI HELY: Egyesült Királyság - Oxford

CSOPORT: Doktor

PLAY BY: Erica Durance

Esthelle, ha valamit megtanult, az az, hogyan adjon pofont az életnek. Ha az arcon akarta vágni, ő valahogy mindig megelőzte. Szinte mindig siker élménye volt. A szülei professzorok az Oxfordi egyetemen. Magántanároknak hála nagyon okos és művelt. Sportokban remek. Focista volt. Nehezen tud veszíteni, de kedves igazból. Határozott jellem, akit nehéz becsapni. Így tudja jól, hogy azért került erre a helyre, mert az előző munkahelyén, ahol egy évig dolgozott, a remek újító ötleteitől az igazgató beféltette a székét. Szenvedélyesen szeretne segíteni a betegeinek. Szerinte minden ember jó, és egészséges, az idekerülteket egyszerűen rosszul sodorta a szél. Ő őszintén gyógyít, nem kenyere az erőszak. Szerinte a megfélemlítés nem megoldás. Nyugodtan kezeli a páciens dühkitöréseit. Szeretné elérni, hogy a betegei bízzanak benne, ha kell közös hobbit űz velük, kártyázik, társasozik velük. Jól hazudik, ha az kell, egy pillanat alatt kitalál valami megfelelőt, és remekül improvizál. Fenntartásai vannak az intézménnyel kapcsolatban, de ide helyezték ebbe beletörődik. Kevés ismerőse és barátja van a „kinti világban” az előző munkahelyéhez képest.

Kellően alacsony nő, hogy magas sarkújával elérje az átlagos női magasságot. Hosszú sötét barna haja enyhén hullámos, amit pár kefevonással el tud tüntetni. Igazán csak a víz hatására jelennek meg. Ha a Nap rásüt aranyos fénye lesz. Arca kerekebb, főleg, ha mosolyog. Orra egyenes, szeme zöld. Alkata kellően vonzó az „erősebbik” nem számára. Mosolya pedig barátságosságot áraszt. Egy régi páciense angyalnak titulálta. Ha nem munkában van, akkor szeret kényelmes ruhákat hordani. Szép pulcsikat, toppokat, farmernadrágot. Ellenben szinte mindig magas sarkúban jár. Az iskola falain belül, az rendelőjén kívül nem nagyon hordja a fehér köpenyt. Talán csak akkor, ha nagyon siet, és utat akar törni, mondjuk a tömegen az épületen belül. „Utat kérek, orvos vagyok!” Bevált módszer, hiszen a betegek többsége ijedten ugrik el, a fehér köpeny láttán. Érthetetlen okokból kifolyólag..

Beléptem a szobába. Olyan, mint a többi, kivéve a lakóját persze. Ott ült az ágya szélén, magába zuhanva, és kifelé meredt az ablakon. Szokásomhoz híven elsőre megsajnáltam. Talán a negyedik vagy az ötödik betegem volt még csak, mióta kezembe kaptam a diplomám. Előtte is voltam gyakorlaton, de ez már tényleg rajtam múlt. Halkan felemeltem az asztalnál álló széket, és letettem felé fordítva. Sokakat felzaklat a hang, amit a szék ad ki miközben súrlódik a linóleumon. A végtelen csöndben, amit a vastag fal, és a gumi ajtó kínál, ez nem csoda, hogy kellemetlen zajnak minősül. Sose én szólalok meg elsőnek. Akkor kezdjen el beszélni, amikor ő akar. Nincs olyan, aki végig bírná az egész vizit idejét úgy, hogy figyelembe se vesz. Volt, aki próbálta, de sose nyertek. Egyik titka az, hogy végig rajta tartom a tekintetem. Ez még a legtürelmesebbeket és a legnyugodtabbakat is fel tudja zaklatni. Nehéz, úgy semmibe venni valakit, miközben az rád mered, figyel, érzed a tekintetének a bizsergetését. Pláne, ha még esetleg az a problémája, hogy beképzel másokat maga mellé. Szellemeket, varázslatos lényeket, gyilkosokat vagy magát az ördögöt. Az utóbbival gondjaim vannak, a keresztény vallásom miatt, de üsse kő.
Mai betegem csak három percig bírta.
- Miért nem szólal meg? - kérdezi. Elmosolyodok. Az esetek kilencvenhét százalékában ez vagy hasonló kérdés hangzik el. Váratlan dologgal szembesülnek, és nem értik mi van, kíváncsiak lesznek.
- Vártam a kezdeményezésre - mondom neki nyugodtan. Emberként kezelem őket, hiszen azok is!
- Miért? - jön a következő kérdés. Ennek általában ötven százalék az esélye.
- Mert ez a te szobád. A te lakhelyed. Én itt vendég vagyok csupán.
Meglepi a válaszom. Beelőzöm inkább a következő kérdését:
- Hogy hívnak? - kérdem tőle. Igen, ott van a füzetlapom elején. Háromszor olvastam át rendesen az aktáját, de mégis ki nem érezné magát védtelennek, ha már mindent tudnának róla? Ez is bizalom játék.
- Carola - válaszolja csöndesen.
- Szia, Carola! Én Esthelle vagyok. Az elkövetkezendő időben én leszek a segítségedre. Jó neked ez így?
Annyira meglepődött. Itt tényleg nem emberszámba veszik a betegeket? Szörnyű!
- I-igen... azt hiszem... - válaszolja. Bólintok.
- Mesélj nekem Carola! Mit csináltál ma dél előtt?
- Semmit. Te-tegnap rossz voltam... azt mondták rossz voltam, és ma bezártak.
Zavart volt. Sok mindent felhozott belőle az incidens. Szomorúan néztem rá.
- Mi történt?
A "mit csináltál?" helytelen kérdés. Azzal azt üzened felé, hogy "te vagy a hibás". A karját kezdte vakargatni, és felhúzta maga alá a lábát. Valamit mormogott maga elé. A következő lépésem tudom, hogy helytelen, de nem értettem, így muszáj volt.
- Nem értettem rendesen. Megismételnéd?
- FOJTOGATTAM EGY LÁNYT! - üvöltött rám, és nekem ugrott. Elkapta a torkom és rászorította az ujját. Mint a bilincs, úgy záródott körém, és szorította. Két laza mozdulattal, leoldottam magamról, és összezártam a kezét. Meglepődött.
- Értem - mondtam neki rezzenéstelen arccal - Szóval megtámadtad. Miért?
Nyugodtan ült vissza a helyére.
- Mert... cafkának nevezett - mondta és elsírta magát.
Carola volt az utolsó betegem a kórházban. Minden betegem felépült, és szeretett, és hálás volt. Sikeres voltam. Életeket mentettem. Ezzel a dührohamos és zavart lánnyal is elképesztően jól haladtunk. Viszont az áthelyezésem félbeszakította ezt a folyamatot. Egy hétre rá kaptam a hírt. Carola öngyilkos lett. Megfogadtam, hogy soha egy betegemet sem fogom kiengedni a kezeimből itt. Egy önző tapló nem fogja még egy ártatlan életet venni.