Amanda Lilly Howard 18+

Tárgy: Re: Amanda Lilly Howard 18+ Vas. Aug. 26, 2012 9:27 am

Elfogadva!

Imádlak drágám! Alig várom, hogy együtt játszhassunk. Hűha... A külsőd nagyon tetszett, de a többi.. Sokkos állapotba hoztál, ugye ezzel tisztában vagy? : D

A belsőd különlegesen tetszett, hogy külön részletezted Mandy-t és Jessica-t. Azt hittem ennél jobb már nem lehet a karakterlapod, de tévedtem..

Kíváncsian olvastam végig a történetedet, minden egyes pontra odafigyelve. Mikor ráeszméltem, hogy apukád mit is akar Veled művelni, a hideg kirázott. Wow! Ennyit tudok csak mondani. Majd ahogy az elsőt Mandy "szemszögéből", míg a másodikat Jess-éből írtad, hát az volt a legjobb. Érezni lehetett a két én közti különbséget Más a modoruk, a viselkedésük, minden.. Iszonyat jó lett, rég nem olvastam ilyen jó előtörténetet, és annyira, de annyira boldog vagyok, hogy itt vagy!

Foglald le a szükséges dolgokat, utána pedig keress magadnak gyors játékostársat. Megjegyzés: Az egyiket már lefoglaltam! Razz

Tárgy: Amanda Lilly Howard 18+ Szomb. Aug. 25, 2012 10:57 am

Amanda Lilly Howard

I AM A ZOMBIE, HOW LOW WILL YOU PUSH ME TO GO BEFORE I LAY, LAY DOWN DEAD

Basics

۞ NÉV :
۞ BECENÉV : Mandy, Lilly, Jess(de ez csak az elborult pillanatokban)
۞ SZÜLETÉSI IDŐ : 1994. május 13.
۞ SZÜLETÉSI HELY : Dallas, Texas, USA
۞ KOR : 18
۞ CSOPORT : Schizophrenics
۞ PLAY BY : Hannah Murray
۞ KÜLSŐ : 173 cm magas vagyok, vékony, már-már betegesen. Soha nem voltam egy nagy darab lány, rám egyáltalán nem jellemző, hogy nehéz csontozattal áldott meg a jóisten. Súlyom általában az 50 és az 52 között ingadozik, de voltam már 40 körül is, attól függően, hogy hogyan telnek a napjaim, és mennyire bírok enni. Szőke hajam van, hosszú, lágyan omló tincsekkel, melyet szeretek kiengedve hordani. Nem kedvelem a lófarkat, valahogy jobban érzem magam, ha a tincseim eltakarják a szerintem kissé hattyúszerű nyakamat és az átlagnál nagyobb füleimet. Lélektükreim óriásiak és állandó kíváncsisággal merednek a világra. Íriszem színe a barna mélysötét árnyalatában pompázik, ezzel is felerősítve bőröm már-már porcelánra emlékeztető fehérségét. Ha rám nézel általában egy tündérszerű jelenést pillantasz meg, egy angyalszerű ábrándot, melynek kedves vonásai azonnal a szívedbe vésődnek. Arcomon mindig kellemes mosoly játszik, egyszerűen képtelen vagyok levakarni ezt a felfelé ívelő görbét ajkaimról. Ami az öltözködésemet illeti, legtöbbször a fehér hálóruhát viselem, melyet itt kaptam, azonban míg nem voltam lakója ennek a helynek előszeretettel viseltem a már jól ismert csizmát, farmer rövidnadrágokat, sőt, igazából farmert minden mennyiségben, és a lenge felsőket, melyekben eltudtam viselni a hihetetlenül nagy meleget is. Öltözékemre jellemző még a hippi stílus, imádom a szoknyákat, a lenvásznat, és a természetes kiegészítőket, vagy azokat a dolgokat, melyeket kézzel készítettek.

Perosnality

Amanda: A végsőkig kedves, vidám természet vagyok. Imádom az embereket, az összes élőlényt, és szinte lehetetlen levakarni a mosolyt az arcomról. Kíváncsi természetem van, sokat tudok beszélni a számomra kedves emberekkel, és imádok nekik segíteni abban, amire csak megkérnek (persze a józanság határain belül). Barátságos vagyok, és már-már gyermeki naivitással fordulok mindenki felé. Bizalmam már hamar kialakul a másik fél iránt, talán ezért is tudok nagyon szenvedni, mikor átgázolnak rajtam. Vidám természetem mellett néha egyik pillanatról a másikra elkap a melankólia… (bár ez leginkább akkor fordul elő, ha egyedül vagyok!) Ilyenkor csak csendesen magamba fordulok, kezemmel átölelem a térdem és egy sötét zugban az életem problémáin merengek, melyeket természetesen képtelen vagyok megoldani. A párkapcsolataimban félénk vagyok, a testi kontaktus teljesen zavarba hoz. Igaz, nem volt soha barátom, de mélyen legbelül talán vágyok rá, mégsem tudok teljességgel megnyílni. Mondjuk ez köszönhető a múltamnak is, mely lehetővé tette, hogy a teljes lelki nyomorékok és érzelmi analfabéták életét éljem. Képtelen vagyok hosszabb ideig elviselni, hogy hozzám érjenek, iszonyodom az érintésektől. Az évek alatt kialakult rémálom megalapozta a bennem kialakult erős rettegést és iszonyt. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy egyesek tényleg csak azért érnek hozzám, mert kedvesek, és ezzel az együttérzésüket, vagy épp a szeretetüket fejezik ki. Igyekszem változni, igyekszem elnyomni magamban a félelmet, és rendszeresen gyakorlok az emberekkel, akiket már-már a barátaimnak is nevezhetek. Mára eljutottam odáig, hogy az ő érintésüktől már nem kapok sírógörcsöt, és őket egészen jól viselem. Persze az más kérdés, hogy ebből a rettegésből valószínűleg soha nem fogok kigyógyulni, hiszen jelen pillanatban is arra várok minden egyes ilyen kontaktusnál, hogy mikor fognak bántani, hogy mikor ébredem ismét összeverve egy sötét zugban, vérző testtel, a fojtogatás nyomaival a nyakamon…

Jessica: Az örök lázadó, és a bosszú angyala. Én vagyok azon aprócska darabja a lelkemnek, aki képtelen arra, hogy normálisan viselkedjen. Valamiért Én lettem lényem azon része, aki képtelen a normális, emberi viselkedésre, mert túlzottan vad vagyok hozzá. Képes vagyok a kommunikációra, képes vagyok arra, hogy másokkal beszélgessek, hogy elhitessem, te épp Amandával beszélsz. Jellememre minden jellemző, csak nem az, hogy kedves, és barátságos. Viselkedésem a megszokott deviáns emberi viselkedéseken is túltesz. Imádom felemelni a hangom, imádok hisztériázni és kigúvadt szememmel a félelembe kergetni a velem szemben állót. Az esetek nagy részében dühös vagyok, nagyon dühös, és úgy gondolom, valami miatt példát kell statuálnom. Talán pont emiatt van az, hogy nem riadok meg az erőszaktól és a vérontástól. Betegesen ragaszkodom a késekhez, pengékhez, melyeket képes vagyok bárhonnan előszedni. Volt már rá precedens, hogy egy-egy darabját magamban tároltam, és csak akkor vettem elő, mikor tényleg szükség volt rá. Imádok fizikai fájdalmat okozni másoknak, bár számomra a vágások inkább művészi értékkel rendelkeznek, egyszerűen nem tudatosul bennem, hogy ezzel akár meg is ölhetek valakit. Egy időben a saját testemet is vászonnak tekintettem, azonban mostanra már rájöttem arra, hogy az igazi művészet az, hogy ha mások bőréből fakasztjuk a vörös, kissé fémillatú festéket, és ha egy másik ember vásznán hagyunk eltüntethetetlen hegeket. Mindezek mellett én, Jessica, egyáltalán nem vagyok olyan félénk, mint a másik részem. Persze hallom a fejemben Mandy ellenvetéseit, azonban én ezzel nem is foglalkozom. Nincsenek ellenemre az érintések, sőt, néha kifejezetten vágyom rá. Képes vagyok arra, hogy bármelyik férfit magamra rángassam, csak hogy kielégítse vágyaimat, és hogy ezzel Mandyt megalázzam. Sajnos ez nagyon ritkán történik, valamiért nehezebben enged nekem, mikor férfi is van a közelében, ilyenkor pedig nehéz átvennem az irányítást gyenge kis elméje fölött… Pedig igazán rájöhetett volna arra, hogy a legjobb dolog, mikor egy ilyen érintkezés közben és után fájdalmat okozunk a másiknak. A vágásokkal minden szebb és jobb is lesz, én pedig ezt a felfogást előszeretettel támogatom. Az már más kérdés, hogy azok, akik épp miattam szenvednek nem nagyon értékelik ezt az egészet. Pedig a világ akkor szép, ha fájdalommal van tele…

My Story

- Semmi baj kincsem, nyugodj meg! – mondja anyám az éjszaka közepén azután, hogy bejött a szobámba. Kissé álmosan még az arcára meredek, fáradt, fásult, és számomra ismeretlen érzésektől túlfűtöttek a vonásai. Én valószínűleg érthetetlen arcot vághatok, mert egy lassú mozdulattal kisimítja az egyik tincsemet az arcomból, majd biztatóan megszorítja a kezem. Abszolút nem értem mi történhetett, hiszen nem normális, hogy a gyerekedet felkelted az éjszaka közepén. Anyám már beteg egy ideje, a rák szép lassan felőrli. Teste egyre jobban gyengül, lassan elfogy teljesen, én pedig kétségbeesetten figyelem komótosan szellemmé váló alakját, gyermekiessé váló alkatát. Őszintén szólva, egyáltalán nem vagyok még felkészülve arra, hogy elveszítem. A kettőnk kapcsolata mindig is szoros volt, egy betegség pedig nem lehet olyan erős, hogy a közöttünk lévő kapcsot elszakítsa, és a halálba küldje az eddig oly élettel teli asszonyt, kire mindig is felnéztem.
Ahogy az ágyam szélén ül, már-már gyermeki szelídséggel hajtom az ölébe a fejem és hagyom, hogy ujjaival a hajamba szántson. Mélyeket lélegzek, majd a sötétben a világosra festett szoba egy pontját fixírozom. Nincs sötét, a hold kékes fénye besüt az ablakon és halvány derengéssel világítja meg az aprócska zugot. Mindent tisztán ki lehet venni… az asztalt, a polcot, az ajtót, és apámat, aki az ágyam végében ácsorog. A helyzet egyre furcsább, hiszen immár mind a ketten itt vannak. Kíváncsian felülök, először anyámra nézek, majd apámra. Az egész helyzet túlzottan furcsa, egyáltalán nem értem.
- Emlékszel, hogy miről is beszéltünk a múltkor kicsim? Hogy anyunak néha majd segítened kell? – kérdezi anyám miközben az arcomat nézi.
- Igen, de… - suttogom és próbálok rájönni, hogyan is tudnám megérteni a helyzetet.
- Nos drágám, ez most egy olyan helyzet! Tudod, a mami már túlságosan gyenge, apunak pedig segítségre van szüksége. Mivel én nem tudok segíteni neki, te fogsz helyettem! Megígérted, hogy jó gyerek leszel, és én tudom, hogy az vagy… az én szemem fénye! – suttogja a fülembe, miközben én meredten figyelem apám arcát, ledér öltözetét. A kétségbeesés gyorsvonatként száguld végig a testemen, pont úgy, ahogy a felismerés is. Soha nem voltam még fiú közelében, soha senkibe nem voltam szerelmes, nem volt semmilyen testi kapcsolatom senkivel, most pedig úgy látszik eljött az idő.
Anyám egy gyors mozdulattal lefogja a kezemet, miközben én mindennél jobban szabadulni próbálok. Szinte már önkívületi állapotba kerülve próbálok kiszabadulni a szorításból, ujjainak bilincséből, melyek úgy marnak a bőrömbe, mintha vasból lennének. Úgy érzem magam, mint egy őz, mely csapdába szorult. Könnyek lepik el az arcomat, sós lé áztat mindent, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi is történik jelen pillanatban.
Apám lassan mögém lép, egy rántással letépi rólam a vékony anyagból készült hálóinget. Nézem a szemét, melyből a sóvárgás sugárzik, képtelen vagyok megérteni tettét. Hiszen a lánya vagyok, és itt az anyám is, a felesége! Miért kell nekem ezt tennem?! Ilyen segítséget nem akarok adni senkinek!
Torkomból halk nyöszörgés tör fel, képtelen vagyok a sikítozásra. Egyszerűn lebénultam, nem bírok se mozdulni, se semmit sem tenni. Mintha odaragasztottak volna abba a pozícióba. Eközben apám végigsimít a hátamon, kezével megmarkolja a fenekemet, ujjaival felfedezi a testem minden porcikáját, majd egyáltalán nem teketóriázva a magáévá tesz. A fájdalomtól eltorzult arccal végre felsikoltok. Soha nem éreztem még ilyet, ilyen megaláztatást és kiszolgáltatottságot. Egy pillanat alatt feladok mindent, a semmire gondolok, az elmúlásra, és magamban azért fohászkodom, hogy ez az egész ne történjen meg! Legyen ez csak egy rossz álom, egy képzelgés, egy borzalmakkal teli fantazma, mely soha nem történt meg! Kár, hogy minden egyes mozdulatra hihetetlen fájdalom száguld végig az ölemen, és a kíntól már képtelen vagyok arra is, hogy a gondolataimat máshová tereljem! Görcsös remegés és sírás tör elő belőlem, könnyfátyolon keresztül nézek a szintén síró anyám arcába, aki egy szó nélkül végignézi a szenvedésemet. Mikor apám gyorsabban mozogni kezd, anyám közelebb hajol hozzám, majd halkan a fülembe suttog…
- Ez az kicsim, mindjárt túl vagy rajta! Nem is fájt, ugye? Nagyon ügyes vagy… én hercegnőm..

****

Vértől ragacsos kezekkel, meztelenül sétálok végig a házon. Akárhová lépek mindenhol vöröslő színek vesznek körül, és természetesen a levegőben érzem azt a kellemes, fémes illatot, mely most kifejezetten édesnek tűnik. Ujjaim még mindig görcsösen markolják a hatalmas kést, melyről szintén ez a piros lé csöpög a padlóra. Nem bírtam tovább! Anyám meghalt, ma temettük el, ez a fasz pedig egyszerűen úgy gondolta megdug ennek örömére!
Én a kibaszott lánya vagyok, húzzon már az anyjába! Mit képzel?! Bár így visszagondolva jó volt látni a meglepetést az arcán, mikor nem tiltakoztam. Végre megmutattam milyen mocskos szájú kis kurva is vagyok! Úgy is mindig ezt akarta, hogy tegyem szét a lábam és üvöltsem vigyorogva az arcába, hogy dugjon meg keményen, keményebben mint valaha. Így hogy anyám már nincs közöttünk persze nem teketóriázott sokat! Évek óta engem használ, az elején még le kellett fogni, később azonban már erre sem volt szükség! Beletörődtem abba, hogy nekem ez jutott, hogy egyszerűen nincs innen menekvés. Anyám ezt akarta, kérte, én pedig csak neki segítettem, hiszen az apám egy állat volt! Ha nem tettem meg amit kellett, képes volt anyámat még félholtan is teljesen összeverni.
Azonban végre vége! Az első lökésnél megmerítettem benne a késemet, melyet a párna alá dugtam amolyan védekezésként! Mandy biztos nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy használja is, én azonban más vagyok mint ő! Én nem félek, és engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit gondol. Olyan szép volt, ahogyan a fém a húsába süllyedt! Egyszerűen jó volt érezni, ahogyan megvonaglik az összekulcsolt lábaim között, és szeme rám mered. Íriszei óriásira tágultak, láttam bennük a félelmet, és az érthetetlenséget. Nem értette miért is tettem! Én pedig azt nem értettem, hogy vajon miért is halt meg olyan egyszerűen! Akartam, hogy szenvedjen, akartam még szórakozni! Akartam, hogy minden egyes lökésnél még mélyebbre szúrja magába a pengét, és közben vöröslő vérével teljesen elborítson. Az lett volna csak az élvezet! Ő azonban még ezt is megtagadta tőlem! Mindig mindent megtagadott! Leginkább a boldog gyermekéveket, és a másik iránti tiszteletet!
- A rohadék! – motyogom magamban, miközben az ágyon fekvő hullájához lépek. Testét vérző sebek borítják, vonalak, melyeknek az én szememben jelentése van! Egy képet festettem a bőrére, bár sajnos ez csak akkor válhatna láthatóvá, ha sikerülne teljes egészében megnyúznom. Ehhez azonban nincs már kedvem, majd megnyúzza az, aki akarja! Ennek a megállapításnak a hatására csak megvonom a vállam, majd a földre ejtem a kést! A szoba pár percre elsötétül, majd ismét magamhoz térek.

Szemem először fel sem fogja mit lát! A vér elborít mindent, egyszerűen hihetetlen hogy egy emberből ennyi nedv képes kifolyni. Mikor tudatosul bennem mit is látok, az arcom elé kapom a kezem, majd a meredten a plafonra meredő hullára emelem a tekintetemet. Nem szép látvány, ahogy apám összevagdosva, meztelenül, szétterülve az égbe bámul. Most már csak bámul, azonban szemén keresztül soha többé nem láthat meg semmit és senkit. Halott! Teljesen.
Kezemmel lassan átkulcsolom a térdemet, fejemet ráhajtom, majd lassan dúdolni kezdek. Anyu altató dalát énekelgetem halkan, majd finoman hintázni is kezdek hozzá! Micsoda búcsúztatása ez az életnek, az ártatlanságnak,és mindennek, ami réges-régen még szent volt! Már csak az kell hogy megtaláljanak! Remélem megfognak!