Nikolai V. Yegorov

Szentpéterváron láttam meg a világot, egy igencsak kellemesnek mondható napon. Igaz, Oroszországban mi számít kellemesnek. De akkor az volt, nem tombolt a hideg tél, tavasz volt, kellemes tavasz. A testvérem 3 évvel idősebb, apa büszkesége a mai napig, és anya kedvence. Nem, ez nem olyan dolog, ami csak burkoltan az én véleményem, ez tény, amit az arcomba toltak, mindig, minden családi összejövetelnél ő volt a téma, én pedig csak egy apró lábjegyzet. Innen adódik, hogy sosem lettem az, sosem vettem át a testvér szerepét, hiába voltam a kisebb, az, akinek kicsivel több törődés, és szeretet járt volna. Nem sikerültem olyannak, mint akinek terveztek, nem voltunk egy extra gazdag család, de volt egy kisebb cége apámnak, amolyan családi vállalkozás, mely a testvérem öröksége volt a kezdetektől. Az Ő árnyékában nevelkedtem, az lettem, aki, egy selejt, ha élhetek a szavaival. Selejt. Belém égett ez a szó. Felfogtam, hittem neki, és elfogadtam. Nem voltam sosem egy erős jellem, gyenge vagyok, és ezt Ő is tudja. Nem nehéz kitalálni, hogy az Ő szemében én egy lelki-céltábla voltam, egy boksz-zsák, akit nem kímélt. Szüleink erre mit sem szóltak, azt mondták, ennyi kell nekem, így majd megedződöm. Tévedtek. Összetörtem és megszöktem, elhagytam Oroszországot, és a nagyihoz költöztem. Ő más volt, mint ők, amerikai, ízig-vérig, a pitesütögető nagymama. Ő szeretett, nem ítélt sem külsőről, sem jellemből, sehogy sem. Neki az unoka voltam, akit halála kell etetni, és óvni a széltől is. Azt hittem akkor, hogy ezzel minden rendbe jött. Kinézetre csiszoltam magamon a tetoválásokkal, leküzdöttem ezzel a tű-fóbiám, és talán, kicsivel elfogadhatóbbá váltam családom számára, de erről nem tudok, nem tudtam akkor sem, mivel amikor kiléptem az ajtón, ők már nem tekintettek rám a fiúkként. Kitették a szűröm, örökre.
Elég nagy fájdalom volt, amikor megtudtam, hiszen azért, én szerettem őket, de ők engem nem. Ekkor nyúltam először ahhoz, amivel a mai napig küzdök, ami végigkíséri az életem. A gyógyszerek. Nagyi már akkor is – 18 éves koromban volt ez – beteg volt, eléggé, és fájdalmai voltak, de sosem említette ezt, úgy tett mintha semmi nem történne épp. Én viszont megtaláltam a gyógyszereit, miért ne alapon tömtem magamba őket. Egyfajta drog, de sosem ismertem el, hogy csinálom, sosem nyúltam LSD-hez, heroinhoz, vagy bármihez. Ez, ebben az időben még ritkább volt, egyszeri alkalmak. Gimis voltam, kíváncsi mindenre, és mindenkire. Volt egy banda, A Banda amibe mindenki benne akart lenni, még én is. Nem sikerült, elbuktam, mert nem ment a menő, mindent és mindenkit lenéző szerep. Nem ment, mégis, ott volt nekem egy barát, egy olyan, akire úgy érzem, számíthattam. Ő sokat jelentett nekem, örültem, hogy volt nekem, és azt kívánom, bárcsak most is velem lehetne. Hús-vér valójában, nem pedig.. Ezra mellett sikerült jónak éreznem magam, nem kellett azzal törődnöm, mekkora selejt lehetek, ő cibált el az idióta gimis bulikba, és a többi helyre. Akkoriban néha nyűgnek éreztem, unalmasnak, de most, visszagondolva bárcsak megint ott lehetnék, megint mehetnék vele egy buliba. De már nem, az utolsó, nagy buli félresikerült. Mindig is tudtam, hogy drogokhoz nyúlt, nyílt titok volt, ismertem, és sosem szóltam bele mit tesz. Nem az én életem volt, nem volt merszem, sem erőm. Ráhagytam, ahogy minden mást is, hibásan. Ha akkor kezembe veszem a dolgokat.. akkor még.. akkor nem lett volna az, ami.
Azon az éjszakán egy buliban voltunk ismét, ittam, de szinte józan voltam, mindenre emlékeztem. Nem volt jogsim, se autóm, vezetni tudtam, de nem olyan ügyesen, mint valami autóversenyző. Ezra erősködött, hogy a friss jogsijával hazavisz minket, senkinek nem kell gyalogolnia. Belementem, nem voltam teljesen észnél, nem tudtam reálisan gondolkodni. Mellette ültem, mindent láttam, mindent hallottam, és kiáltottam, amikor jött a vész. Elkerülhetetlen volt a baleset, nem lehetett korrigálni, megtörtént. Amikor magamhoz tértem a kórházban, első szavaimmal élve kerestem őt. Mindenki hallgatott, mindenki csendben volt, és arra intett, pihenjek. Nem akartam, látni akartam, beszélni vele, bármi. De nem így sikerült. Nagy nehezen közölték, hogy meghalt, nem élte túl, ő volt az egyetlen aki.. aki így végezte. Az addigi, sikeresnek érzett életem újra megtört, nem akartam én sem élni, egy durva hullámként lettem függő, gyógyszerfüggő, és depresszív valami. Igen, ezzel pontot is tehetnék az ügy végére, de nem, van egy fejezet ami miatt idekerültem. Ezra. Egy ideig nem akartam elhinni, a nyugtatók, és altatók tömkelegének mellékhatásaként fogtam fel, egy hallucinációnak. De nem az volt, megjelent, eltűnt, de lényegében végig mellettem volt. Beszélt hozzám, szólongatott, ha én nem is voltam hajlandó válaszolni rá. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni mi ez, eltüntetni, mivel rettegtem tőle, és féltem, hogy valaki rájön. Rájött.. nagyi rájött és megijedt. Ösztönösen hazudtam neki, hogy csak nem vagyok jól, álmodom, de nem hitte. Látszott rajtam minden. Csontváz voltam, remegtem a nap minden szakában, és magamban beszéltem. Vagyis hozzá, de ők nem látták. Csak én, csak én láthattam őt, és senki nem hitt nekem. Senki, így bedugtak egy csinos gumiszobába. Elfelejtettek, és soha nem emlegettek. Nem keresnek már, nem keres senki. Csak én vagyok, a bogyóim, és Ezra. Minden családnak megvan a maga bolondja, így, én, a szégyenfolt, a selejt, büszkén hordhatom a címet.. míg bírom.