John F. Englaid-Finish

Az öreg, kopottas színű Ford lassan gurul végig a sztrádákon. Egy órája magunk mögött hagytuk Massachusetts-t. Tudna ez a kocsi menni gyorsabban is, és az is elképzelhető, hogy már rég ott lennénk a Dark Haven High-ban, csak James nem akar az út során már negyedszerre is félrehúzódni. Dark Haven High. A pszichiáterem szerint ott keményen foglalkoznak a betegekkel, és mindent megtesznek azért, hogy elme állapotuk ne romoljon tovább, hanem végre elinduljon a javulás útján. Nancy sem tudott velem mit kezdeni, ezért vetette fel ezt az ötletet, hogy menjek oda. Adott volt mentális problémáim gyökere, lehetett volna kezelni, ha hagyom. De valamiért olyan görcsösen ragaszkodom apámhoz, hogy szinte lehetetlen ezt a témát véglegesen kikezelni.
-Johnny, biztos ne forduljunk vissza? Nem lenne jobb, valami Massachusettshez közelebbi üdülőbe vinni? Akkor minden nap tudlak látogatni, és nem kell repülő jegyet váltanom, hogy eljussak ehhez az elmegyóyhoz. Fogadjunk még az Isten háta mögött is van. - teszi fel most már harmadszorra a kérdést lakótársam. Egy fejrázás a válasz. Ha egyszer azt mondták, hogy ez a legjobb akkor lehet, hogy tényleg igazuk van. Bár belülről nem láttam, hiszen Nancy csak kívülről mutogatott róla képeket. Nem egészen olyan, mint ahogy elképzelsz egy ilyen helyet. A horrorfilmek miatt, mindenki úgy képzeli el ezeket a helyeket, mint málló vakolatú, szét esőben lévő, törött ablakú, romos épületeket, amik már csak arra várnak, hogy lebontsák őket. De ez valójában nagyon szép. Legalábbis a képeken az volt.
Már a harmadik napja vagyok szótlan. Depresszióm ismét tetőzik és ki tudja, hogy mennyi ideig fog eltartani. Lehet, hogy nemsokára elmúlik, vagy még egy hét, mire megszólalok. Talán nekem is el kellett volna kezdenem drogozni már rég? Meglehet. A drog gondolatától bevillan egy emlékkép, ami mosolyt csal az arcomra. Igazán apró mosolyt, de már ez is egy eredmény. Tíz éves vagyok ebben az emlékben. A nappaliban ülünk apuval és éppen pókerezni tanít. Persze az én figyelmemet mindig elvonja valami a játéktól. A kopogó eső az ablakon, egy-egy villám ami átcikázik az égen, anyu hamis dúdolása, ami behallatszik a konyhából és a sütőben lévő csokis kekszek illata.
-Johnny a játékra figyelj, mert sosem leszel akkor milliomos pókeres. - szól rám újra apám, miközben rágcsálja a bajuszát. Idiótán nézett ki vele, most, hogy így visszagondolok. Mint azok a francia betörők. A kezei remegnek, ahogy tartja a kártyalapokat és gyakran fészkelődik. Hétvége. Szombaton és vasárnap sosem nyúlt a kis adagjához. Nem is tudom, vagy azért mert nem volt neki, vagy mert nem akart velünk anyuval így kiszúrni.
-Mi az, papa? Hangyák vannak a nadrágodban? - nevetek fel, majd eldobom a kártyalapokat és felpattanva az ablakhoz rohanok. Tíz évesen nem sok minden kötötte le hosszabb ideig a figyelmemet, pláne nem a kártya játékok. Ha eső volt, szerettem volna mindig kimenni, hogy ugrálhassak a pocsolyákban és utána bosszanthassam ezzel apuékat. Lábujjhegyen állva kukucskálok ki az ablakon az üres utcára. Ekkora viharban mindenki úgy döntött inkább, hogy még a halaszthatatlan dolgait is átteszi máskorra. Apa sóhajt egy nagyot és összeszedi a szétszórt kártyákat a földről, majd fölpakolja a paklit a könyvespolcra. Az a könyvespolc, tényleg egy hosszú polc volt, amire az összes könyvüket felzsúfolták. Néha attól féltek, hogy leszakad, de miattam nem mertek rendes könyvespolcot venni, mert tudták, hogy az nekem kihívást jelentett volna, hogy fölmászhassak rá.
-Apu nem megyünk ki játszani? - engedem el a párkányt és odarohanok hozzá. Az én szememben ő egy óriás volt. Legalábbis magasságra. A drogok miatt inkább kezdett hasonlítani egy vézna tinédzserre, mint egy egyre inkább öregedő pasasra. Megfogom a kezét és ugrálni kezdek, na meg persze a kezét rángatni, amit sosem szeretett, de abban a pillanatban nem érdekelt. Egy hangosat morranva rántja ki az én kis kezem szorításából az övét, majd a fejemre teszi, hogy ne ugráljak annyit.
-Nem, most nem. Nem társasoznál inkább? Vagy mondjuk nézz mesét, vagy olvasok neked? Anyád mit csinál ennyi ideig? Nem nézzük meg azt?
-Neeeeeem! Menjünk ki! - makacskodok. Kit érdekel, hogy anya mit csinál a konyhában? Süt. Terjeng az egész házban az illata. De nincs sok időm ezen gondolkozni, mert hirtelen erős ütést érzek a tarkómon. Apa megütött. Ismét. Azon a napon már harmadszorra kaptam verést. Rémülten nézek fel rá, de mozdulni nem merek. Nincs értelme elszaladni, hiszen ő a gyorsabb. Ha elkapna kétszer akkora verést kapnék.
-Nem érted meg, hogy nem megyünk ki?! A szentségit már! - ordít rám, miközben egy újabb ütést érzek a tarkómon. Sosem bírtam ha ütlegelnek és tíz évesen könnyen eltörött nálam a mécses. Szemeim megteltek könnyel és újra összetört bennem a normális apakép. Bár igazán sosem tudtam, hogy egy normális apa hogy viselkedik a gyerekével, csak sejtéseim vannak róla. Tehát így biztosan nem. Az ordításra persze anya bejön a nappaliba és kiabálni kezd apuval. A mai napig nem emlékszem a szavakra, csak a saját sírásomat hallom, és azt látom, hogy anya rám mutogat, miközben apával ordibál. apa többször is megemeli a kezét, hogy megüsse anyát, de végül nem meri. Aztán kiviharzik a lakásból. Akkor láttam őt élve utoljára. Ott maradtunk anyuval ketten. Órákkal később, már késő este anyám kapott egy hívást a rendőrségtől. Apám meghalt autóbalesetben. Ekkor végleg megszakadt és összetört bennem valami. Anyával erről nem beszéltünk többé soha, csak amikor tizenhat évesen elkezdődtek a bajok. Minden az én hibám.
Kifejezéstelen arccal bámulok kifelé a kocsi ablakán és szorongatom a nyakamban lévő gyűrűt. Ezt is a rendőrségtől kaptuk vissza, én pedig eltulajdonítottam. Egyetlen személyes holmi, ami emlékeztet az öregre, még ha nem is kellene.
-Mindjárt ott vagyunk. Nem eszel előtte valamit? Ki tudja, hogy ott mikor van kaja osztás. Az ebédet már biztos lekéstük. - töri meg a csendet James, miközben kinyitja a kesztyűtartót és előhúz egy zacskó mini snacket. Én újra csak a fejemet rázom. A gyomrom görcsbe ugrik, ugyanakkor kordul is egyet. Ételt most látni sem akarok. Egyre eldugottabb helyre érünk. Ameddig a szem ellát csak fák vannak, és persze ez a betonút, ami egyenesen az intézethez vezet.
-Jesszusom jó helyen járunk? Kiderül, hogy a végén egy faházban gyűjtik össze a diliket. - hajol előre kissé James, hogy jobban tudjon szemlélődni, én pedig csak megrántom a vállamat. Bánom is én hol gyűjtenek össze kiket. A kocsi elkezd lassulni, míg végül megáll és James hangosat sóhajtva dől hátra az ülésen. A szélvédő felé fordítom a fejemet és szemeim elé tárul legújabb lakhelyem. Külsőre olyan mint a képeken, na de belülről milyen? Üdv az új otthonodban Johnny fiú! Hallgathatom a többi őrült sikítozásait és kacagását, amitől végül én is megbolondulok és itt ragadok örökre. Legalább nagyobb kárt nem okozok már senkinek. Welcome Home!