Tatjana Polenova • lets dance in the dark

TELJES NÉV: Tatjana Odette Polenova

BECENÉV: Tatjana & Ana

KOR: huszonkét éves

SZÜLETÉSI IDŐ: 1990. november 13.

SZÜLETÉSI HELY: Szentpétervár, Oroszország

CSOPORT: őrült

PLAY BY: Blake Lively

Tatjana világ életében megkapott mindent, ezért cserébe a szülei engedelmességet, sikert vártak el, bár tovább tartott megtalálni, a szépségén kívül mivel rendelkezik még. Amikor a balett mellett döntött – vagyis igazából az anyja döntött amellett, mikor Tatjana csak három éves múlt -, olyan szavakat tanult, mint szorgalom, tolerancia, teherbírás. Sosem volt nyafogós gyerek, ha tehette inkább meghúzta a saját határait, amelyeket tudatosan sosem lépett át. Maximalista lett, olyan, aki tudja, mit tegyen a céljai elérése érdekében. Imádta, ha figyelték, és ha akarta bizony nézték is az emberek. Egész életét berendezte, sosem hagyott buktatókat, sosem döntött azonnal, mindig megfontoltan igyekezett örömet szerezni a családjának, mivel egy idő után rádöbbent, az apja mosolya számára is csupa haszon. Olyan haszon, amin aztán új tülszoknyát vehet, új öltözőt rendezhet be, új embereket ismerhet meg. Irigyelte az apja befolyását, és mivel egészen tizennégy éves koráig szinte semmiben nem dönthetett egyedül, megtanulta kalitkába zárni az indulatait. Az elismerését harcolt, imádott társaságban mozogni, közvetlen volt, bájos, mégis kiismerhetetlen. A Polenova család egyik büszkesége a híres szinfónikus zenészek és tervezők között.
Tatjanának sosem voltak oldalai. Sosem volt jó, vagy egyszerűen rossz. Báb volt. Báb a családjában, egy csinos pofi, aki reklámozhatott bármit, mert az emberek adtak a véleményére. Ha azt mondta, a foga ettől a szertől fehér, mindenki azt vette. Meggyőző volt, élettel teli és sugárzó. Egy remekül megformált maszk, az egész családja arcán.
Aztán egyszer megbotlott. És kicsúszott alóla az egész élete.
A mosolya a régi. Vidám, mint a nyári napfény, ahogy megcsillan egy kristálypoháron. Sokszor nevet, még vicc nélkül is. Kedves. Nyílt tekintetű. Míg hozzá nem érnek. Akkor összerándul, a paranoia fejszével szétzúzza barátságos mimikáját – egy szőke árnyékká válik, menekülve a tapintás elől, aki a sarokba búik, ha kezet nyújtasz neki. Kiegyensúlyozottnak tűnhet – pedig ez is csak azt bizonyítja, minden álarc lehullik egyszer.

Feltűnően szép kislány volt, valódi orosz tejfehér bőrével és szőke hajával, kirívó magasságával, ami messze meghaladta kortársaiét már a balett intézetben is. Már akkor is állandóan mosolygott, nem bírt megmaradni egy helyben, és ez a mozgékonysága formázta az alakját az évek során is. A tánc kemény munka, az erőnléti kérdésekkel nála mégsem volt probléma soha. Kék szemei általában hasonló életkedvvel csillogtak, és csillognak még ma is, azonban azokban a pillanatokban, ha kivész belőle a tenger hullámainak morajlása leginkább csak sötét, háborgó égre emlékeztetnek.
Magassága jelenleg 178 cm körül stagnál, súlya alig éri el az optimálisat, mivel mióta kényszeresen abbahagyta a rendszeres táncot a teste fogyásnak indult. Nem szívesen eszik, vagy ha mégis, hát a szokások azonnal kihajtják belőle a táplálékot. Bőre még mindig fehér, sima, azonban az intézetben kiutalt napok már ott hagyták nyomukat a szemei alatt, sokszor hosszú perceken át próbálja eltüntetni a komisz karikákat. Egykor divatos ruhákat viselt, családja legnagyobb elégedettségére mindig az alkalomhoz illőt, most azonban már fogalma sincs, miben vészelje át a napot. És igyekszik fenntartani a látszatot – hiszen Ő igenis egészséges!
Míg valaki hozzá nem ér…

Dr. Dimitrij Cseszkov beszámolója alapján

Születése óta ismertem Tatjana Polenovát, bár a múltidő nem helytálló, hiszen ma, huszonkét évvel később is ismerem. Az édesapjával, Cergejjel együtt járunk vadászni, minden második hétvégén, az anyja pedig kiváló színésznő. Az Anastáziában láttam Irinát először, röviddel azelőtt, hogy Tatjana világra jött volna.

A kislány három éves koráig nem sűrűn találkoztunk. Az apja néha elejtett mondatokat arról, milyen kivételesen szép, milyen büszkék rá kivétel nélkül, milyen gyorsan fejlődik. Egyszer említést tett arról, hogy előbb tanult meg járni, mint összefüggően beszélni, ezt azonban nem találtam furcsának. Előfordulnak ilyenek mindenütt. Azt is tudtam, Tatjana bátyja, Nyikolaj egészen más ütemben fejlődött, ő azonban addigra már, mire a húga három éves lett betöltötte a hetet is, így nem aggódtam különösebben.
Aztán Tatjana betöltötte az ötödik évét, és az anyja számára többé nem volt kérdés, hol van a gyerek helye. Az orosz balett világhírű, mondta, Ana pedig hatalmas tehetség az oktatója szerint is. Nincs más, amihez értene. Ez a mondat mély helytelenítést váltott ki belőlem, de nem emeltem szót Irina döntése ellen, hiszen csupán családi barát voltam, semmi több. Utólag már belátom, Tatjana valóban nem értett soha semmi máshoz – de csak azért, mert nem hagytak teret neki. A balettba viszont beleszeretett, remekül táncolt, a fellépéseire Cergej gyakran meghívott engem és a családomat is. Nem bántam, bár nyilvánvalóan dicsekvésből tette.
Nem tudhatta, mennyire feltűnik a fiának a lányával szemben tanúsított megkülönböztetés.

Mikor először hallgattam meg Nyikolaj Polenovát az önértékelési zavarai miatt, nem volt több tizenhárom éves kamasznál – a húga azonban addigra már hatalmas nevekkel táncolt együtt a Diótörőben, mint tündér, a Raszputinban, és minden fellépését páholyból nézte az egész család, míg Nyikolaj kirívóan ügyes rajzait soha egy szóval sem méltatták. Az első beszélgetésünk után privát beszélgetésben kifejtettem Cergejnek, mit kéne tennie a fia érdekében, ám ő csupán kioktatásnak vélte a szavaimat, nem tanácsnak. Így továbbra is kezeltem Nyikolajt, teljes titokban. Tizennyolc éves volt, amikor a rajzait műterembe állították Moszkvában.

Tatjana táncolt. Tudom, mert minden előadását megnéztem magam is. Ragyogó volt, tizenöt évesen már éltáncos, az első sorban, mintha nem is egy változó testű bakfis lenne, akire még jobban oda kell figyelni. Tisztában voltam vele, milyen hideg a viszony a a testvérével, akivel bár nem utálkoztak, ám többnyire csak elmentek egymás mellett. Nyikolaj irigyelte a szülei figyelmét Tatjanától, Tatjana pedig Nyikolaj sokszínűségére volt mérhetetlenül féltékeny, bár ezt sosem mutatta ki nyíltan. Felváltva beszélgettem velük, nem mint pszihiáter, hanem, mint egy megbízható barát, hogy oldjam a kettejük között húzódó határokat. De sosem sikerült. Nyikolaj szerette a húgát, Tatjana viszont büszke volt és beképzelt, aki úgy érezte, nem véletlenül lett ő a Polenova család csillaga. Nem hibáztathattam ezért, hiszen a szüleik választották el őket, ők tömték tele Tatjana fejét butaságokkal, és azzal, hogy semmi máshoz nem ért. Beszéltem volna Cergejjel ismét, ám addigra megromlott a viszonyunk, Irina pedig hiába próbált visszatérni két gyermek után a színpadra, így végső elkeseredésében nyilvánosan tartott szeretőt. Munkaholista férjének meg sem kottyant a dolog, mivel ő nyilvánosan folytatott viszonyt a munkájával.

Én voltam az egyetlen ember, aki látta sírni Tatjana Polenovát. Tizennyolc évesen ott ült az irodámban, és keservesen zokogott, mert félt. A világ a lábai előtt hevert, külföldi fellépésekre hívták – és megkapta az álomszerepet. A szerepet, amit az édesanyjának is sikert hozott a színházban. Az Anastáziát. A lőporos hordóként füstölgő első világháború fenyegető ígéretében elbukó cári család titokzatosan köddé váló legkisebb leányát, aki a cárevics előtt nem sokkal született. Szívbe markoló látvány volt.
Tatjana félt. Félt, mert a darabot hatalmas sikernek várták, és sokan pályáztak a helyére. Azt mondta, állandóan figyelik. Hogy minden sarkon áll valaki, és a múlt héten is megpróbálták kitörni a lábát. Ha kitörik a lába nem táncolhat, akkor vége mindennek, ha csak kificamodik a bokája nem léphet színpadra, akkor vége az életének! Mindennek, amiért éveken át küzdött!

” Hiszen nem vagyok jó semmi másban, Dimitrij! Ha akár csak rosszul lépek, végem lehet, és a világ soha többet nem fog elismerni! Mindenki az én szerepemre pályázik, a múltkor megpróbáltak megmérgezni egy marék szerecsendióval, amire allergiás vagyok kicsi korom óta! Érted?! Felfogod?! Ha nem sikerül, ki fog nevetni a családom, és igaza lesz apának!”

És zokogott. Erős nyugtatót írtam fel neki hallucinációk ellen is, aztán nehéz szívvel elengedtem. Megpróbáltam felhívni Nyikolajt, hogy jöjjön haza a húgához – épp akkor Moszkvában szervezte a galériájának ünnepélyes megnyitóját -, de ki volt kapcsolva.
Alig két hét múlva az Anastázia beütött. Tatjana hatalmas sikert aratott. Ám a második előadás második felvonása előtti szünetben történt valami. Valami, amiről már aznap minden újság harsányan cikkezett, és egyszerűen úgy nevezték: „Polenova félrelépett”.
Tatjana épp az első felvonásból jött el a színpadról, amikor a lépcsőn valaki meglökte és elesett. A jobb bokáját szilánkosra zúzta, mentőt kellett hívni hozzá. Meglátogattam a kórházban. Sosem fogom elfelejteni azokat a szemeket…

– Szia.
- Jól vagy, Ana?
– Amennyire lehetséges.
- Figyelj, ne búsulj. Az orvosok azt mondták, még lehet esélye, hogy néhány év múlva újra táncolhass.
– Igen, engem is ez a remény éltet. Egyébként apa nem rég ment el. Nagyon aggódott.
- Ő hozta neked azt a hatalmas kosarat?
– Nem, azt az előadásról küldték. Minden virágot és ajándékot áthoztak, amit az öltözőmbe küldtek.
- Kedvesek.
– Igen. Fáj ez az egész, de… remélem, minél hamarabb újra táncolhatok.
- Hogyan történt a baleset? Megcsúsztál? Az orvos azt mondta, a lépcsőn…
– Nem lecsúsztam. Lelöktek.
- Tessék?
– Éreztem egy kezet a lapockámon, miközben lefelé mentem. Épp elengedtem a korlátot, hogy megigazítsam a szoknyámat, és… legurultam.
- De hát ki lökne le éppen téged, Ana? Hiszen mindenki szeret, mindenki oda van azért, ahogy táncolsz!
– Ezeknek a lányoknak többet ér a hatalom mega dicsőség a szimpátiánál.
- Ahhoz képest… elég vidámnak tűnsz.
– Tudom. Vidám is vagyok, mert tudom, hogy a szerepemet senki nem veheti el tőlem. Amint visszatérek innen megint én leszek a legjobb, és megmutatom nekik.
- Kívánom, hogy mindig így állj hozzá. Boldoggá tesz, hogy egy darabban látlak.
– Köszönöm. Kedves vagy, amiért bejöttél.
- Igen, viszont sajnos mennem kell Nináért, születésnapi zsúron volt ma, és én hozom el. Jobbulást, A…
– NE ÉRJ HOZZÁM!
- Tessék?
– NE ÉRJ HOZZÁM! ERESZZ EL! SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!

És csak sikoltott, sikoltott…
Amikor az orvosok megpróbálták megérinteni, elbújt a kezeik elől. Amikor a családja jött még álmában is arrébb húzódott. Amikor valaki át akarta ölelni megütötte.
Egy éven át küzdöttem azért hogy Tatjana ismét színpadra állhasson. De rettegett mások érintésétől. És mégis… amikor nem háborgatták, ragyogó volt. Tündöklő. Olyan, mint a botlás előtt. Elég volt egy érintés, és minden átalakult benne…

Én utaltam be Tatjanát a Dark Havenbe. Azt gondoltam, itt biztosan segíteni tudnak rajta. Néha magam is bemegyek hozzá, Nyikolajjal. Nik hetente többször is. A szüleik viszont még egyszer sem látogatták meg.
Nem ismerik el többé gyermeküknek Tatjana Polenovát. Mintha nem is létezett volna…