with your feet in the air and your head on the ground, try this trick and spin it, your head will collapse but there's nothing in it
-
Yah, unnie! – kiáltok a kanapén heverő nővéremnek, aki a hangomra felkapja a fejét. –
A plüssöd nagyon rossz. Azt mondta rám, hogy csúnya vagyok.Quinn felemelkedik a helyéről és összehúzott szemöldökkel odasétál hozzám, szúrós pillantást vetve a kezemben lévő retekbabára. Magához rántja és durván elkezdi a földhöz ütni, én pedig felállok és csípőre tett kézzel, elégedetten bólogatok, ahogy bántja a plüsst. Mikor végez, átnyújtja nekem, én pedig elkezdem rángatni a lábait, egészen addig, amíg azok ki nem szakadnak a helyükről, több száz vattapamacsot hullajtva így a padlóra.
-
Ezt érdemled, amiért csúnyát mondtál a nővéremre. – Qunnie még egyet belerúg a plüssbe, aztán kifejezéstelen arccal visszamászik a kanapéra és tovább nézi a Teletubbies-t. Követem és melléfekszem, szorosan magamhoz ölelve azt a parányi fejét.
-
Hogy tudod te ezt nézni? Olyaaaaaaan unalmas! – nyögök fel hisztisen, mire Quinn megrántja a vállát.
-
Pont azért jó. Nem kell sokat gondolkodni rajta.-
De hiszen mi még nem is tudunk gondolkodni – nevetem el magam és egy puszit nyomok a nővérem feje búbjára. –
Anya és apa legalábbis mindig ezt mondja. Hogy ne próbáljunk okosan gondolkodni, mert még túl kicsik vagyunk ahhoz és úgysem sikerülne.Quinn rám néz, szemeiben látom a saját tükörképemet. –
És te hiszel nekik? Nem tök mindegy, hogy mit mondanak? A múltkor is azt mondták, hogy elfogyott a süti, de tudod, hogy megtaláltam, eldugva a hálószobájukban.Lassan bólintok. –
Igazad van. Mindig hazudnak. Milyen rossz szülők… - Ciccegve csóválom a fejemet és visszanézek a tévére. –
Azért kapcsoljuk már el! Tudod, van az a csatorna, ahol állandóan öldöklik egymást az emberek, miért nem kapcsolod oda? Anyu meg apu úgysincsenek itthon. – Nővérem gondolkodik néhány másodpercig, aztán megvonja a vállát.
-
Hát jó. – Quinn kezébe veszi a távirányítót és miután átkapcsolja az említett csatornára, még jobban összebújunk és együtt nevetünk azon, ahogy a vér fröcsög az emberekből.
and you'll ask yourself ’where is my mind?’ way out in the water, see it swimmin', where is my mind?
Idegesen félredobom a kezemben lévő textildarabot és lángoló szemekkel bámulok az anyámra. Ajkaim szorosan összepréselve, ujjaim görcsösen markolva egymást.
-
Elegem van belőled, anya! Miért van az, hogy soha nem vagy ott, amikor szeretném? Lehet, hogy téged baromira nem érdekel egy vacsora, de az isten szerelmére, nekem fontos lett volna, hogy ott legyél! Felvettek az egyetemre és ennek a megünneplésére lett tartva, te pedig megígérted hogy eljössz. Aztán lemondtad, mondván, hogy túlóráznod kell a munkahelyen. De érdekes, kiderült, hogy szó sem volt ilyenről és itthon cseszted a rezet, festegetve azokat a bűnronda körmeidet miközben én ott panaszkodtam Quinnie-nek, amiért nem vagy ott! És most meg letagadod az egészet?!Anya várta, amíg befejezem a mondanivalómat, csak utána kaptam tőle egy rideg pillantást. –
Ha nem hiszed el, hogy dolgom volt, akkor ne tedd, engem nem érdekel. De ne vádolj meg olyasvalamivel, amit nem követtem el.-
A francokat volt dolgod! Megkérdeztem a főnöködet! Csak tudja már, hogy bent maradtál-e tovább, vagy sem!-
Ő sem tudhat mindent. – Megvonja a vállát én pedig hitetlenül forgatni kezdem a szemeimet.
-
Nem, anya. Hazudsz. Most is hazudsz, ahogy mindig is tetted. Te és apa, állandóan csak a magatok dolgával törődtök. Amint akármilyen fontos alkalom lép fel, mindig megígéritek, hogy ott lesztek, aztán szartok az egészbe. Ki tudja, mi mindenről hazudtatok még. – Beletúrok a hajamba, majd hátat fordítok neki. –
Tudod mit, nem is érdekel. Hazudjatok csak amennyit akartok, két hét és úgyis elköltözök innen. Quinnie-t pedig viszem magammal, nem hagyom, hogy itt nyalja a seggeteket. A szülőknek felelősségteljesnek és odaadónak kéne lenniük a gyerekeikkel szemben, de ti mind a kettőben megbuktatok. – Kicsörtetek a konyhából és még mielőtt elhagynám a lakást, hallom, ahogy anya utánam kiált egy „nem érdekel”-t. Arcomat pedig könnyek keresztezik, ahogy a meleg tavaszi napon végigsétálok a kihalt utcákon.
*
Lefújom a port a koszos dobozról és fintorogva kipöckölöm a zárját. Egy finom mozdulattal felnyitom a tetejét és papírhalmok száza jelenik meg előttem. Kíváncsian a markomba veszek néhány lapot, ide-oda forgatva az ujjaim között ahogy próbálom elolvasni az itt-ott kissé elmosódott szöveget. A legtöbb azonban géppel lett írva, azokon rögtön ki tudom venni a betűket. Szerződések, számlák… semmi érdekeset nem találok, úgyhogy félreteszem a papírokat és előveszem a maradékot, amikor is rögtön megakad a szemem a legfelső lapon. „Adoptáló adatlap” – ez áll a tetején, én pedig összeráncolom a homlokomat. Közelebb emelem a szememhez és amint végigfutom a szöveget, úgy önt el folyamatosan egy hideg érzés, amit nem tudok definiálni.
„Születési név: Choi Min Hee / nevelőszülők által megváltoztatott név: Quinn Marietta Jamison
Állampolgárság: koreai, amerikai
Születési dátum: 1989. március 5.
Születési hely: Anyang, Gyonggi-do, Dél-Korea”Nem olvasom tovább, a tekintetem rögtön a lap végére szalad és elolvasom az ott álló szöveget: „Én, Isobel Anne Jamison és férjem, Zachary Jamison megesküszünk, hogy teljes felelősséget vállalunk Quinn M. Jamison felett és megfelelő életkörülményeket biztosítunk örökbefogadott lányunknak. Elfogadom, hogy mint szülők, próbaidőn veszünk részt és ha a bizottság bármi kivetnivalót talál a nevelésünkben, jogában áll elvenni tőlünk a gyereket.” A torkom száraz, ajkaim enyhén szétnyílnak, szemeim üresen merednek az ölemben fekvő papírra. Amikor leellenőrzöm mindkét szülőm aláírását, tudom, hogy a lap nem vicc és tényleg az én gondviselőim írták.
Félrehajítom az adatlapot és megnézem a következő lapot, amin – ahogy sejtettem - ugyanaz áll, mint az előzőn, csak más nevekkel.
„Születési név: Choi Min Kyung / nevelőszülők által megváltoztatott név: Tallulah Eliora Jamison
Állampolgárság: koreai, amerikai
Születési dátum: 1989. március 5.
Születési hely: Anyang, Gyonggi-do, Dél-Korea”Az alsó ajkamba harapok, ahogy próbálom visszatartani a könnyeimet. Nem akarom elhinni azt, amit a saját szemeimmel látok és megrázom a fejem, elutasító gesztusként. Nem, ez biztos csak valami vicc. Az nem lehet, hogy minket örökbefogadtak. Hiszen soha nem mondtak róla egy szót sem. De akkor mégis mik ezek itt? Megnézem a dátumot és kiderül, hogy kicsivel több, mint egy évvel a születésnapunk után keletkezett. Szóval egy évesek lehettünk, amikor adoptáltak minket. Ez megmagyarázza, miért nincsenek emlékeink a vérszerinti szüleinkről.
De ha ez igaz, akkor mi van velük? Miért dobtak el maguktól? Ez történt egyáltalán? Vagy meghaltak? És anya meg apa miért hazudott róla? Ám ahogy jobban belegondoltam, nem is tűnt olyan furcsának a dolog. Elvégre állandóan hazudoztak. Ezért nem jöttek el soha semmilyen számunkra fontos eseményre? Mert nevelőszülőkként nem érezték eléggé a kötődést, hogy megtegyék?
A csalódottság helyét a düh veszi át. Lassan diónagyságú golyóvá gyűröm a papírt és a szoba másik végébe hajítom és nem is próbálom megnyugtatni magam, ahogy össze-vissza rúgom a törékeny dobozt, apró darabokra törve azt. Kezem remegve a zsebembe nyúl és előveszem a telefonomat, pikk-pakk előkeresve a húgom nevét a telefonkönyvben, miközben próbálom nem elejteni az eszközt.
-
Quinnie – szólok bele rögtön, amint meghallom a húgom hangját. –
Ide tudsz most jönni? Mutatnom kell neked valamit, amit feltétlenül látnod kell. Ezennel nem ússzák meg szárazon.*
Amikor anya megjelenik az ajtóban és meglátja a földön heverő, oly’ egyértelműen ismerős ládikát, arcából kiszökik a vér és szemei félelemmel telnek meg. Már tudja. Tudja, hogy ezúttal nem tud elmenekülni a hazugságaival. Előrerohanok és megragadom a karját, még mielőtt lenne ideje menekülésre gondolni. Anya minden erejével próbál kiszabadulni a szorításomból, de annyira dühös vagyok, hogy kétszer olyan erősen fogom, mint alapból képes lennék rá.
-
Hugi, hozd a kést – szólal meg a hátam mögött Quinn. –
Addig én megfogom. – Már mellettem is termed, ijesztő szemekkel meredve az anyánkra – vagy mondjam, hogy gondviselőnkre? Nekem sem kell kétszer mondani, rohanok a konyhába, hogy keressek valami éles kést. Mindegyik a mosogatóban van, úgyhogy pikk-pakk leöblítem az egyiket és két másodperc múlva már Quinnie mellett állok, a kést finoman hozzászorítva anyám nyakához. Nem tudom, miért érzek így, de a mindent elsöprő félelem a szemében szórakoztat. Képzelem, milyen eszelős lehet a tekintetem most.
-
Elegünk van belőled, te hazug nőszemély. – Hangom alig hangosabb, mint egy suttogás. –
Itt az idő, hogy te is szenvedj egy kicsit, amiért tönkretetted az életünket.-
Lula… - Anya húzott szemei még kisebbre húzódnak, kezeit pedig felemeli és megpróbál végigsimítani az arcomot. Nevetve arrébb ütöm a tenyerét.
-
Ne nyúlj hozzám. – Semmi érzelem nem hallatszódik ki a hangomból, teljesen nyugodtnak tűnhetek a számára. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne, legbelül ugyanis bombák száza robban szét folyamatosan, egyre növelve bennem a feszültséget és a dühöt. Tulajdonképpen fogalmam sincs, melyik érzelem dominál; a düh, a csalódottság vagy a mérhetetlen vágyakozás a bosszú után? Nem tudom megmondani, de ez most nem is fontos. Felemelem a kést és végig akarom húzni a nyakán, de a kezem végül megakad a levegőben.
Kár volt anya szemébe nézni. Egy pillanatra eljutott a tudatomig, hogy mit is készülök tenni és az agyam egyik pontja azt kiáltotta, hogy „megőrültél?!”. Minden bizonnyal így volt.
Quinn is észreveszi, hogy habozok, úgyhogy biccent egyet felém. –
Add át. – Nem hezitálok, rögtön átnyújtom neki a kést és remegő kezekkel veszem át a helyét, anya háta mögé csavarva a karjait és szorosan megragadva a csuklóinál.
A kés vörös vonalat húz anya arcán, nem sokkal azután hogy húgom kezébe kerül az eszköz. Vegyes érzelmek kavarodnak bennem, már közel sem vagyok annyira biztos ebben az egészben, mint néhány perccel ezelőtt, de még mindig ugyanolyan dühös vagyok rá. Rá és apára.
-
Qunnie, ne tedd ezt, kérlek… - Anya könyörgő szavai úgy hatnak rám, mint egy fejbekólintás és hirtelen megragadom nővérem kezét. Ám ő oda sem figyel rám, lehunyja a szemét és közben több sebet okozva anya bőrén folytatja, amit elkezdett. Az alsó ajkamba harapok és hagyom, hogy kínozza. Hagyom, mert megérdemli. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy jogosan bűnhödik.
Aztán hirtelen nyílik az ajtó és apa lép be rajta. Egy hangos ordítást hallok, ami valószínűleg apából jön, de utána már nem tudom mi történik, ugyanis valaki meglök, minek következtében a földre esek és beverem a térdem, úgyhogy nem tudok felállni. A fájdalom néhány percre elfeledteti velem a történteket és mást sem csinálok, csak elkezdek hangosan, kétségbeesetten zokogni.
i was swimmin' in the caribbean, animals were hiding behind the rocks except the little fish, but they told me, he swears tryin' to talk to me
Hideg kezek mocskolják be a bőröm. A szorításuk által érzett fájdalom lassan elviselhetetlen. A torkom ég. A szemeim vérvörösek a sírástól. Fázom.
Tekintetem a mellettem lévő Quinn-re siklik, akinek teste szintén körbe van fogva három pokolian nagydarab és erőszakosnak tűnő ember által. Ki akarnék nyúlni hozzá, hogy bátorításképpen megszorítsam a kezét, de mindkét karom gúzsba van kötve és nem tudom őket mozdítani. Rángatózom és sikítozom, de senki nem törődik velem, csak hurcolnak előre egy kihalt, sötét folyosón, amitől libabőrös leszek. Sehol egy fényforrás, minden annyira homályos, az orromon levegőt sem tudok venni különben megcsap a izzadtság és a rothadás savanyú szaga. Még azt is el tudnám képzelni, hogy patkányok és milliárdnyi pók szaladgál a földön, ahol vonszolnak. Erre a gondolatra gyorsan felemelem a térdem és próbálok lépést tartani a senkiháziakkal.
Nem akarok belegondolni, hogy hol vagyok. Nem akarom felfogni, hogy be fognak zárni ebbe az elmegyogyóba csak azért, mert egyszer elborult az agyam és hibáztam. Bár ki tudja, lehet így a legjobb, mert addig sem kell látnom annak a két mocsoknak az arcát. Hogy merészeltek annyit hazudni… egy életen át titkolni, hogy nem ők az igazi szüleink…
Rekedtesen felsóhajtok és a szemem előtt megjelenik annak a nőnek a sebes, vértől vöröslő arca, akit valaha az anyámnak neveztem. A bűntudat, mint mindig, most is felüti a fejét, de immáron nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam. Túl sokáig viseltük el a sérelmeinket.
De most, most itt fogunk lakni, ebben a szeméttelepben, nincs lehetőségünk arra, hogy megkínozzuk őket a tetteikért. Isobel már kapott néhány sebet, de mi lesz Zachary-vel? Őt ki fogja bűnhödtetni? Ismét rángatózni kezdek, ezúttal durvábban, kétségbeesetten próbálva kiszabadulni. De mi történne, ha sikerülne? Valószínűleg fél pillanat alatt elkapnának újra. Nem tudok gyorsan futni, még úgy sem lenne esélyem, hogy ezek a nagy dögök valószínűleg alig bírnak futni. Nincs más választásom, nyugton kell maradnom, ha nem akarok még egy pofont kapni.
Qunnie… újra a nővérem felé fordulok és megszakad a szívem. Valahol hibásnak érzem magam, amiért magammal rántottam ebbe a sötét lyukba. Ha nem mondtam volna el neki, hogy örökbefogadtak… De tudnia kellett. Egy család vagyunk. Amit én tudok, azt ő is, soha nem volt egy titkom sem előtte. Mégis, ha megállítottam volna… ha, ha…
Túl késő belegondolni, mi lett volna, ha máshogy történtek volna a dolgok. Itt vagyunk, ezen a rideg helyen és valószínűleg még egy jó darabig itt is leszünk. Vajon jót fog tenni nekünk? Erősen kételkedek ebben. Hogy tudnának kigyógyítani abból az őrületből, amiben azóta vagyunk benne, mióta az első hazugság elhangzott? Hazugságok, hazugságok. Micsoda borzalmas dolgok vagytok ti.
Kinyílik egy hatalmas ajtó és a hirtelen fény bántja a szememet. Pislogok néhányat és meglátok egy hatalmas, de koszos étkezőt, tele emberekkel, furábbnál furább teremtményekkel. Szóval velük kell majd együtt élnünk. Ajkaim undorodó fintorba rándulnak, majd apró szúrást érzek a karomon, és eltűnik a világ.
Sajnálom, Quinnie. Sajnálom igazi szüleim.