Quinn M. Jamison

- Yah, unnie! - Unottan támasztom arcom tenyeremnek, és üres szemekkel figyelem a tévében mozgó kövér színes, és nevetségesen szerencsétlen Teletubbies figurákat, mikor Lula kiáltását hallom. - A plüssöd nagyon rossz. Azt mondta rám, hogy csúnya vagyok.
Egy aprót sóhajtva állok fel, megcsóválom a fejem, és összehúzott szemöldökkel sétálok oda mellé. Kikapom a kezéből a plüsst, és teljes erőmből a földhöz kezdem csapkodni. Mintha teljesen természetes lenne bántalmazni valakit, húgom feláll, és csípőre tett kézzel bólogatni kezd. Mikor végzek odadobom neki, megvárom míg kicibálja a lábát, majd még rúgok bele egyet, mintha bármiről is tehetne.
- Ezt érdemled, amiért csúnyát mondtál a nővéremre. – mondom kifejezéstelen arccal, majd mint aki jól végezte dolgát, visszamászom a kanapéra, és kényelmesen elhelyezkedem rajta. Lula rögtön mögém mászik, és nyakam köré fonja karjait. Automatikusan bújok hozzá, és bámulom tovább a tévét.
- Hogy tudod te ezt nézni? Olyaaaaaaan unalmas! – kezd hisztizni, és legszívesebben befognám a száját, hogy ne nyavalyogjon, de csak megvonom a vállam. - Pont azért jó. Nem kell sokat gondolkodni rajta. – Rá se nézek, csak a karját nyomkodom, kezd lassan megfojtani.
- De hiszen mi még nem is tudunk gondolkodni. – neveti el magát, és puszit nyom a fejemre. - Anya és apa legalábbis mindig ezt mondja. Hogy ne próbáljunk okosan gondolkodni, mert még túl kicsik vagyunk ahhoz és úgysem sikerülne.
Felhúzom a szemöldököm, és ránézek. – És te hiszel nekik? Nem tök mindegy, hogy mit mondanak? A múltkor is azt mondták, hogy elfogyott a süti, de tudod, hogy megtaláltam, eldugva a hálószobájukban. – Világítok rá a nyílván valóra, és kicsit felemelkedek. Elégedetten veszem tudomásul, hogy ezúttal is én nyertem. – Igazad van. Mindig hazudnak. Milyen rossz szülők… - Rázza meg húgom a fejét, majd követve a tekintetét, én is a tévére nézek. – Azért kapcsoljuk már el! Tudod, van az a csatorna, ahol állandóan öldöklik egymást az emberek, miért nem kapcsolod oda? Anyu meg apu úgy sincsenek itthon. – Átveszem magamban a lehetőségeket, majd magamhoz ragadva a távirányítót kinyújtom a kezem, és kapcsolok. – Hát jó. – Végül mégis ő nyert. Átkarolom, magamhoz húzom, és rögtön jobb kedvem lesz, ahogy az emberek vére szanaszét fröccsen.

***

- Nem, apu, nem érdekel. Három hónapja mondtam, hogy erre a hétvégre ne tervezz semmit, mert apa-lánya nap lesz az iskolában, és mivel Lula beteg, velem kell jönnöd. De persze neked megint le kellett mondanod. Tudod milyen megalázó egy apa-lánya napra apa nélkül érkezni? Dehogy tudod, egy bunkó vagy, akit még az apja is ellökött magától! – A végére már kiabáltam, amit lehet nem kellett volna. Apánál elszakadt a húr, és lekevert nekem egy hatalmasat. Kikerekedett szemekkel kaptam kezem az arcomhoz, és az első könnycsepp végigfolyt az arcomon. Soha nem ütött még meg, és most ez valahogy nagyon hirtelen jött. Az ő hibájuk, mindig hazudnak, persze, hogy kiakadok, és akkor ezt kapom? Gyilkos szemekkel néztem rá, és kezem ökölbe szorult. – Egy utolsó szemétláda vagy, aki midig csak magával törődött. Senkiháziak vagytok, anyával együtt, nem is értem, hogy nevezhettelek valaha az apámnak. – Üvöltöttem, majd megfordulva felrohantam a szobánkba, dühösen bevágtam az ajtót, és Lula mellé másztam. Szorosan a nyakához bújtam, és átöleltem. Mindig mellette volt csak biztonságos, legalábbis így éreztem. Nem sírtam igazából, inkább csak hüppögtem, és magukra húztam a takarót.
- Quinnie, mi történt? – Éreztem a hangján, hogy meg van rémülve, rá se néztem, csak még közelebb fészkelődtem hozzá. Kellet a kis birodalmunk, hogy megnyugodjak.
- Apu… megint hazudott. Nem jött el. Ott álltam, teljesen egyedül, és mindenki rajtam nevetett. – motyogtam. Semmi mást nem akartam, csak felébredni, és rájönni, hogy apu nem hazudott megint, de ez csak egy lehetetlen kérés volt, hiszen másból se álltak ki csak hazudoztak, és titkolóztak. Lula elkezdte simogatni a hátamat, közben dúdolt valamit, nem érdekelte, hogy semmi hangja nem volt, de engem sem, hiszen az ikertestvéreket nem érdekli az ilyen.

***

A telefon megcsörren az anyósülésen, így a fülembe nyomom a headsetet.
- Hallgatlak unnie. – mondom, majd megállok a pirosnál. Most végeztem a suliban, de még nem terveztem hazamenni, vár rám egy nagy bevásárló körút, meg persze kávévétel.
- Quinnie – hallom a hangján, hogy valami nincs rendben, a gyomrom görcsbe rándul. – Ide tudsz most jönni? – Ahogy gondoltam. Nincs rendben semmi. A pirossal nem törődve beletaposok a gázba, és megfordulok.
- Öt perc. – Mondom, majd szó nélkül leteszem, és minden figyelmemet az útra irányítom. Eléggé a külvárosban lakunk, de még így is mindössze pár percbe kerül, hogy odaérjek. Feltépem az ajtót, és rögtön észreveszem a nappaliban ücsörgő Lula-t. leülök mellé, mire szó nélkül a kezembe nyom egy régi papírt. Megforgatom, még meg is szagolom, majd kicsit közelebb hajolva végigfutom a sorokat.
„Születési név: Choi Min Hee / nevelőszülők által megváltoztatott név: Quinn Marietta Jamison
Állampolgárság: koreai, amerikai
Születési dátum: 1989. március 5.
Születési hely: Anyang, Gyonggi-do, Dél-Korea”
A szemeim kikerekednek, és rögtön a lap aljára nézek. Nem akarom elhini, de amit ott olvasok, meggyőz, hogy ez igaz. „Én, Isobel Anne Jamison és férjem, Zachary Jamison megesküszünk, hogy teljes felelősséget vállalunk Quinn M. Jamison felett és megfelelő életkörülményeket biztosítunk örökbefogadott lányunknak. Elfogadom, hogy mint szülők, próbaidőn veszünk részt és ha a bizottság bármi kivetnivalót talál a nevelésünkben, jogában áll elvenni tőlünk a gyereket.” A másik lapot már el se veszem, hiszen tudom, hogy ugyanez van rajta, csak más névvel. Érzem, ahogy lesápadok, és a már amúgy is gyűrött papír egy kis gombóccá válik ökölbe szoruló kezemben. Nem elég, hogy amit kérdeztek, az is hazugság volt, most még ez is. miért nem említették egy szóval se? Miért kellett így megtudnunk? Üres tekintettel fordulok Lula felé, és kezemet az övére kulcsolom.
- Ezt nem úszhatják meg. Sok-sok évi hazugság után ez már csak cseresznye a habra. Mit tegyünk unnie? Valamit muszáj lesz, nem fogok tudni többé rájuk nézni. – Suttogom neki, miközben egyre szorosabban szorítom a kezét. Az kilincs kattan, az ajtó nyílik, és anyu lép be rajta, aki amint meglát bennünket, kéz a kézben, előttünk a dobozzal, lesápad, és megkapaszkodik az ajtóban. Ezt most nem fogja tudni kimagyarázni.

***

- Hugi hozd a kést. – Lépek Lula mögé, és megszorítom anya karját. – Addig én megfogom. - Mindig is erősebb voltam nála, sosem jelentett gondot lefogni, vagy valami. Karját még jobban a hátának szorítom, míg Lula a konyhába megy. Közel hajolok a füléhez, és halkan szólalok meg.
- Ezt most nagyon elszúrtátok. Nem úszod meg szárazon, remélem, tudod. – gonoszan elmosolyodom, majd elégedettség ül a szemembe, ahogy húgom a nyakához szorítja a kést. Majdnem felnevetek erőtlen próbálkozásán a békítésre, de azzal már kicsit elkésett. Érzelmeim helyét átvette egyetlen, a gyűlölet, a düh, ami bennem tombol, mindent elvakít, de valahogy élvezet nézni, azt a halálra vált tekintetet, amivel nevelőanyánk méregeti a testvéremet.
Lula a szemébe néz, én pedig azonnal felismerem a habozást a tekintetében. Mindig is ő volt a gyengébb, ezért kellett mindig megvédenem. Én már rég tudtam, hogy nem normális, amit tenni készülünk, de kit érdekelt, az akkor, meg úgy bármikor. Biccentettem egyet, és kinyújtottam a kezem húgi felé.
- Add át. – Hangom határozott, majd mikor anyu mögé lép, én átveszem a helyét, és egy kegyetlen mosollyal végighúzom a kést anyánk arcán. Vére vékony vonalban fakad kis, és szinte örömet okoz könnybe lábadt szemébe nézni. Semmi más nem maradt iránta csak a gyűlölet, és a bosszúvágy.
- Quinnie, ne tedd ezt, kérlek.. – Hangja elhaló, én pedig felnevetek. Semmi kedvesség nincs nevetésemben, és ahogy Lula-ra nézek, látom, hogy ő is megrémül kicsit. Egy másodpercre lehunyom a szemem. Mikor kinyitom, anya újabb sebből vérzik, ám ez most mélyebb. Aranyos kis csíkokat húzok meztelen karjába, mikor nyílik az ajtó, és apa ordítását hallom meg. Ahogy ellöki Lula-t, felmordulok, és anyám hasába döföm a kést. Hogy jön ő ahhoz, hogy hozzáérjen?
Kirántom a kést a hasából, még mielőtt engem is ellökne, és egy ugrással Lula előtt termek, apa felé tartva a kést.
- Közelebb ne merj jönni…! - suttogom fenyegetően, miközben megszorítom húgom kezét.

***

- Engedj el te mamlasz, nem hallod? Eressz már. Lula, ne aggódj… - kirántom az egyik kezem a gorilla szorításából, és a húgom után nyúlok, de újra megragadnak, ezúttal erősebben. Fájdalmasan felkiáltok, és rángatózni kezdek.
Apám kihívta ez elmegyogyó embereit, és bedug ide…Chh, apám. Már rég nem az. Bedug egy mocskos helyre..engem dugjon, de a húgomat hagyja békén, ő semmit nem tett. Nem bánthatják. A pusztulás, a romlás szaga furakszik az orromba, próbálom nem lehunyni a szemem, és tovább küzdeni a szorító karok ellen, de hiába. Erősebbek.
Ahogy Lulára pillantok, és meglátom a szemében a megbánást, új erőre kapok. A lelkiismeret egyetlen apró molekulája sincs bennem, csak Lula miatt aggódok. Ő nem bírja az ilyet, ki fog készülni. A sötét folyosó fala gyorsan halad el mellettem, ahogy vonszolni próbálnak, de engem most csak a testvérem érdekel. Még erősebben rángatózni kezdek, és talán egy pillanatra ki is szabadulok, de lehet csak nekem tűnik úgy. Egy ajtó kinyílik, a fény elvakít, de talán nem csak engem. Mikor Lula összeesik, felordítok, és rugdosni kezdek. Oda akarok rohanni, hagyják békén, meg kell védenem. Mindenkit megölök, aki csak egy ujjal is hozzáér, nem érdekel mibe kerül. Kirántom a kezem, aztán a másikat is megpróbálom, de nem megy. Megérzem a szúrást, és a fény eltűnik.


Kijuttatlak innen Lula, megígérem.