Sabrianne C. Hawkins

Valami simogató, meleg, kellemes érinti az arcomat. Olyan puha érzés, mintha szeretnének, mintha minden rendben lenne, mintha könnyű lennék, és nem lennének gondok a világban. Nem akarom kinyitni a szemem. Még nem. Csak élvezem, ahogy a nap cirógatja az arcomat, elveszek ebben a leánder illatban. Leánder?! Ez csak egyet jelenthet: valaki éjjel ismét járt a szobámban, és kinyitotta az ablakot. Ugyanis ez a virágillat az ablakom alól jön a könnyed szellővel, és megtelíti a szobámat. De száz százalékig biztos vagyok benne, hogy becsuktam lefekvés előtt az ablakokat. Szeretem, ha megtelik a tér a leánderek illatával, anyám a kedvemért ültette őket ide. De éjjel a macska órákig csak nyivákolt. Nem engedhettem be magamhoz, apa megtiltotta. Nem tudtam tőle aludni, annyira idegesített, ezért becsuktam mindent, hogy ne halljam. Ebben teljesen biztos vagyok. De akkor ki járhatott nálam. Anya? Nem hinném. Mostanában, mióta Brienna elment, nem sokat foglalkozik velem. Mintha félne, hogy rajtam is meglátja a jeleket. Az őrület jeleit. Pedig én teljesen jól vagyok. Egészséges vagyok. Csak hiányoznak a nővéreim. Ennyi. Talán apa volt. Késő éjjel ért ha a munkából. Azt hiszem, hallottam is őt még félálomban. Mindegy. Lassan kinyitom a szemem, és befogadom a regglit fényt. Pislogok még párat, mire teljesen kirajzolódnak szemeim előtt a mennyezetre aggatott csillagok. Sabrina csinálta nekem őket. Még nagyon régen. Ahj, mennyire szeretem Sabriet. És mennyire hülyeség az a sok minden, amit összehordanak róla. Lerúgom magamról a takarót, és közben behunyom egy pillanatra a szemeimet. Nem akarok bosszús lenni. Hiszen olyan szép ez a reggel, feltöltenek az apró csodái. Nem hagyhatom ezt elveszni. Még kicsit álmosan felülök, és lábammal a mamuszom után tapogatózok. Szerencsére hamar meglelem. Belebújok, és egy nyújtózós ásítással indulok felfedezni a házat, hogy vajon ki van még itthon, ki van már ébren. Lábujhegyen osonok végig a hosszú folyosón. Nem áll szándékomban senkit felébreszteni. A bátyánk erre direkt allergiás.
A nappali felé közeledve hangokat hallok. Megtorpanva hallgatózok, vajon kik lehetnek odabenn? Beszélgetés hangjai, egy idegen férfi... és valami cincogásra emlékeztető, amit néha megtör egy szipogás. Valaki sír? Ez mégsem az én reggelem. Akármi is történt, meg kellene keresnem Zoét, a macskámat. A meleg puhasága, ahogy magamhoz szorítom, majd megnyugtat, megvéd, bármi is vár idabent. Rossz előérzetem van. Halkan ciccegek párat a macskának, de csak nem jön elő. A szorongás bennem fokozódik, de a kíváncsiság nagyobb. Mély levegőt veszek, majd belépek a szobába.
- Jó reggelt! Mi történt? - próbálok valami halvány mosolyt is magamra erőszakolni, ez talán erőt ad másoknak is, bármi is legyen a gond.
Anya rám pillant, teljesen elfehéredik, szemei kitágulnak a rémülettől, majd a korábbitól is szívszaggatóbb zokogásba tör ki. A homlokomat ráncolom. Valami rosszat mondtam?
- Anya? Jól vagy? - lépek hozzá közelebb, de elhúzódik. A kanapé másik felébe csusszan, és úgy mered rám, mintha őrült lennék... vagy megszállott. Vagy őrült és megszállott. Nem tetszik ez nekem. Értetlenül meredek rá.
- Ne gyere a közelembe! Soha többet! Egyikőtök se! Azt hittem, legalább te normális leszel. Legalább te. Olyan kis aranyos, tündéri, kedves és értelmes voltál mindig is. De ez csak álca volt, te sem vagy jobb, mint a nővéreid! Pont olyan szörnyeteg vagy mint ők! - a végét már kiáltja, amitől nem csak összezavarodok, de meg is riadok. Mi történik itt? A szüleimről a jelen levő öltönyös férfira pillantok. Aztán peregni kezdenek a könnyeim. Fájnak a szavak, amiket anyám a fejemhez vág, és félek. Rettegés kerít hatalmába. Nagyon rossz előérzetem van.
- Mary! Kérlek! - szól rá apa anyára, de hangja inkább csitító, mint fenyítő. Magához húzza, erre anya halk zokogásba kezd.
- Anne... had mutatkozzam be. Az én nevem Dr. Henderson. Nem kell félned, nincs semmi baj. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Mondd csak, semmire nem emlékszel az elmúlt estéről? - Orvos? Miért hívtak hozzám orvost? A fejemet rázom.
- Nem tudom, miről beszél. Colinnal filmet néztünk. Aztán lefeküdtem aludni - pillantok fel a bátyámra megerősítést várva. De ő csak mereven bámul rám az ablakból, ahol belépésem óta is ácsorog.
- Néztél már magadra ma, édes lányom?! Undorító vagy! - visít rám anya hirtelen, mire apa rögtön csitítgatni kezdi ismét.
- Mrs. Hawkins, ezzel nem segít. Talán kettesben kellene beszélgetnem Anne-nel... - feláll, és a konyha felé mutat, jelezve, hogy elvonulna velem oda. De mielőtt megszólalhatna, megrázom a fejem, és hátrálni kezdek.
- Zoét akarom! - zokogom. - Hol a macskám? Zoé! Kis cicám! - ismét hívogatni kezdem, mindennél jobban vágyom rá, hogy magamhoz szorítsam kicsit. Közben sarkon fordulok, és visszamenekülök a szobámba. Hangos csapódással vágódik be mögöttem az ajtó, én pedig arra készülök, hogy könnyeimet a párnámba fojtsam, de riadtan hőkölök vissza az ágytól. Minden csupa vér. A paplan, a párna, az egész ágynemű. Száradt, alvadt vértől maszatos minden, mintha órák óta így állna. Ez az előbb is ilyen volt? Hogy nem vettem észre? Lefoglalt a nap meg a virágillat? Nem lehet! Ezt most tették ide! Ez őrület!
Ismét menekülőre fogom, kiszaladok a folyosóra, tervem kiszaladni a házból, ki a világból. De akkor meglátom magam a tükörben. Az arcom is csupa vér. Főleg a szám körül. És a pizsim is elől és a nyakamnál. Arcomra rettegés ül ki, a könnyeim megállíthatatlanul peregnem, remegni kezdek, és szédülni. Aztán egy pillanatra minden elsötétül...

Leroskadtam a földre erőtlenül. De csak egy pillanat, amíg észhez térek. Mélyet lélegzek, majd felállok, és határozott léptekkel térek vissza a nappaliba.
- Én csak egyszer mond, de mind jegyezz meg! - förmedek rá dühösen a társaságra. - Sabrianne mindenki hagy békén! Ő nem árt senkinek! Ártatlan. És eleget szenved már. Hiányzik neki nővérek. Hagyd Sabrianne békén! - ismétlem magam, majd fordulnék is meg, de az orvos utánam lép.
- Rendben van. Megértettük. Ne aggódj, nem esik semmi bántódása Sabrianne-nek. Csak segíteni szeretnék. Látom, nagyon szereted és megvéded őt. Megmondanád, hogy te ki vagy? - kérdezi, és valami barátságos mosoly félét is elővarázsol. Nem igazán bízok benne, de talán előbb szabadulok, ha válaszolgatok neki.
- Yvana vagyok. És én tényleg szeret és megvéd Sabrianne. Tegnap is megvéd, amikor nem tud aludni, mert a macska idegesít... - árulom el, mert nem akarom, hogy azt higyjék, Ő tette.
- Tehát te ölted meg a macskát. És meg is etted? - kérdezi meg, és egy kis undor ül ki a szája sarkára. Nem valami okos orvos lehet, nem igaz? Azt hinné az ember, hogy már ki tudta következtetni a dolgokat.
- Da. Én - bólintok, ha már megerősítésre vár. - Yvana megesz Zoé. Így biztos nem tér már vissza, és nem fog idegesít többé. Megérdemel, hogy meghal. - mondom határozottan, és ezzel részemről le is van zárva a téma.