Brienna Layla Hawkins » schizophrenia is a crazy «

TELJES NÉV: Brienna Layla Aprille Marienne Hawkins

BECENÉV: Brie, Bee - meg persze a Gyogyós, Zakkant, Skizo...

KOR: tizenkilenc

SZÜLETÉSI IDŐ: 13 - augusztus - 1993

SZÜLETÉSI HELY: Írország - Dublin

CSOPORT: schizophrenics

PLAY BY: Nina Dobrev

Ki vagy?! Ki vagy?! Miért nézel így?! Én normális vagyok!
A falak... A falak összeszorítják a a levegőm. Nincs ablak. Nincs fény. Nincs kiút. Nem tudom ki vagyok... Lassan megőrülök.
De emlékszek ki voltam régen. Mielőtt idekerültem. Talán ha egy kicsit megerőltettem magam, és kizárom Őt, sikerül. Sikerül megmutatnom neked milyen voltam normálisan - mint mindenki más.

Anya szeretett. Apa szeretett. A húgom, és a bátyám is szeretett - noha az előbbi féltékenysége kissé feszélyez. Mindenem meg van. Ház, szülők, kocsi, a pon-pom csapat kapitány vagyok. Hogy mi hiányzik a képből? Biztos azt gondolod, hogy a foci csapat sztárra a fiúm, kivel az iskola álompárját alakítjuk. Nos, sajnálom, hogy csalódást okozok, de a tini filmekkel ellentétben nem a látszatért játszottam el, hogy szeretek valakit. A pasim nem volt népszerű, színtájszós volt, talán kissé lúzer is. De én szerettem pont azért, mert nem érdekelte az emberek véleménye. Anyu szerint, jó hatással volt rám. Érettebbé tett. Felelősségteljesebb lettem, ha vele voltam. Olyan lány, aki méltó volt, hogy a Hawkins nevet viselje. Noha, a fényűzés a véremben volt, nem vált mindennapi szükségletemmé. Büszkék voltak rám, mikor megjött a félvételi levelem, és aggódás nélkül engedtek el bárhova. Megbíztak bennem. És ez okozta a vesztem.

Ne, ne, kérlek! Adj még időt. Szeretnék kicsit nosztalgiázni, csak pár másodpercet, míg nem jössz újra vissza és veszel el mindent amit elértem. Fáj a fejem. Szinte tombolnak a gondolataim, és a harc amit vele vívok elviselhetetlen. Elveszek. Elvesztem.

Végigpillantok a fehér zsákruhán, és a csuklómra erősített karszalagon. Mélyet sóhajtok, lábat ide oda lógatom - a ruhám, ami kissé szakadt, és koszos volt mikor behoztak a szék karfáján pihen. Végigpillantok a selyem finom szabásán, a bársony nadrágomon lévő lyukakon, és csúfondáros mosolyra húzom ajkaim; mennyi időt töltöttem míg kiválasztottam ezt a szerelést. Otthon egy nagy szekrény méreg drága ruha várja, hogy visszatérjek hozzájuk. Most pedig itt ülök, majdnem meztelenül, várva mit mondanak. Jobban vagyok? Ugyan. De legalább fésűt engednének a kezembe. Hajam csomós, csapzott, mintha egy éve nem látott volna sampont. Undorító. Mocskos vagyok. Vér tapad ülepszik a körmöm aljába. Akár be is csukhatnának. Végül is mit számít? Reménytelen eset vagyok.

Még is arra gondolok milyen szép voltam három napja. Aranysárga ruha követte végig a vonalaim, tökéletesen összeolvadt a testemmel, tízcentis lábbelim magasabbá és tekintélyesebbé tett. Sűrű barna hajam göndör loknikba omlott a vállamra, míg anya könnyen fel nem tűzte mesteri kontyba. Látom a húgom irigy pillantását az ajtóból, a tükörből pedig a szemébe nézek - pont ugyan olyan barna, és sötét mint az enyém. Arcunk egyforma, testalkatunkat csak egy-két kiló különbözteti meg. Viszont ő mást visel; fekete, egyszerű koktélruha. Semmi csillogás. Semmi olyan ami többe került volna a zsebpénzénél. Én viszont hercegnő vagyok; és annak is érzem magam.

Hercegnő és a koldus... Hogy változhattak meg ilyen gyorsan a szerepek?

A fejem. Fáj a fejem. A látásom homályos, mintha valami füstölne - a hasamnál éles fájdalom nyilall belém, a lábamat pedig nem bírom megmozdítani. Hol vagyok? Mi történt? Cameron... Cameron ugye jól vagy? De még is merre vagy? Megpróbálom megmozdítani a fejem, csak annyira, hogy ránézhessek, hogy tudjam, hogy jól van. Zihálva veszem a levegőt, ám a tüdőm mintha tele lenne korommal. Vagy valami koszos anyaggal, ami nem engedi, hogy a tiszta oxigén megerősítsen. Pislogok párat, mire sikerül kivennem sűrű fekete haját;
- Cam...Cam... -suttogom szinte hangtalanul a nevét, kezemmel pedig a sötétbe tapogatózok ahogy megpróbálom megérinteni a kezét. Az arcát. Hogy érezzem a teste melegét, hogy tudjam, hogy jól van. Csak egy kis biztosítást kérek, hogy túléli. Hogy én halok meg itt és nem ő.
De a torkom száraz, hangom szinte nem is hallatszik. Nem tudom kivenni a lélegzetvételét, mert úgy érzem egy borukba vagyok. Nem hallok olyan élesen mint máskor, mintha az érzékszerveim tökéletessége jelentősen csökkent volna. Megsérültem. A lelkem és a testem egyaránt. De muszáj segítenem. Nem magamon. Hanem rajta.
- Szólalj meg. - suttogom kissé hangosabban, de így is fáj minden szó, de muszáj. Meg kell erőltetném magam. - Kérlek. - talán kissé hisztérikus vagyok, noha talán egy méteres körzetbe senki se venné ki, hogy beszélek. De Cam érteni szokta. Ő minden gondolatom meghallja. Ez miért nem?!
Valami nedves tapad a kezemhez, ahogy végre sikerül beletúrnom szerelmem selymes fürjeibe - összetapasztja ujjaim, amik cuppanva mennek szét, kezem nyirkos a folyadéktól ami az egész kezemet befedi valahányszor csak végigsimítok a fején. Nyelek egyet, noha régen kiszáradt a szám. Nem fogom fel mi történt, noha a tudatalattim már rég rájött. Nem merem felfogni, mert félek, hogy ennek hatására én is összeomlok. Ködös tekintettem elé emelem a kezem, és bár a vonalakat nehezen veszek egy valamit biztosan tudok.
Ez vér.
Cameron vére...
Aki nem ébred fel többé.


- Mondja tudja miért került ide?
- Talán igen. Talán nem.
- Az ellenállás nem segít Hawkins kisasszony. Beszélnie kell. Segíteni akarok magán.
- Nem tudd. Senki se tudd.
- Ne mondja ezt...
- Azt mondok amit akarok. Maga nem az anyám, még csak joga sincs parancsolni nekem.
- Mhmh...
- Most meg mi van?!
- Nyugodjon meg kedvesem. Kérem igyon egy kis vizet.
- Nem akarok vizet inni! Nem akarok lenyugodni! Nehezére esne felfogni, hogy pont most veszítettem el a barátomat? A fiút akit szerettem? Hah?! Hogy a családom komplett őrültnek tart, úgy kezelnek mint egy gyereket, és minden amit az elmúlt tizennyolc évben elértem hirtelen semmivé foszlott? Maga ezt nem érti. És nem is fogja.
- Akkor hát segítsen. Segítsen, hogy megérthessem a problémáját, hogy utána én tudjak segíteni, Magán.
- Ne.. nem tud. Én nehm... nem vagyok rá képes.
- De igen képes rá. Csak emlékezzen. Érezze át újra milyen volt az élete régen. Mesélje el nekem, milyen volt mielőtt a tragédia megtörtént.
- Hogy? Hogy csináljam, ha csak a balesetet látom magam előtt? A hirtelen fényt? A robajt, a koccanást? Az élettelen arcát?
- Gondoljon valakire akit szeret. Aki maga mellett állt akkor és most is. Kapaszkodjon ebbe az emberbe. Van ilyen, nem igaz?
- A bátyám...
- Csak ő?
- Talán még a legjobb barátnőm...
- És?
- Az... az... ikertestvérem.


- Miért csinálod ezt Brie? - hangja türelmetlenül cseng, talán kissé elkeseredetten is. Nem néztem rá. Így is úgy ismertem mint a tenyerem, minden mimikáját, reakcióját. Nem tetszik neki amit csinálok. Tudom, hogy jó barátjának a srácnak, és, hogy mit vár tőlem. A suli királynője csak kihasználja a névteleneket. Elhitet velük fűt fát, majd kidobja őket mint egy használ rongyot. Igen, megtettem már ezt párszor, nem tagadom. De ez most más. Különlegesebb. Valahogy nem akarom magam megfosztani tőle.
- Nem foglalkozz vele. - ezzel lezártnak tekintem a témát. Tudja, hogy utálok ilyenről beszélgetni vele, mert hogy az arcunk minden vonása ugyan olyan megrémiszt. Arra emlékeztet nem vagyok egyedi, és hogy bárki a helyembe léphetne. Persze, ezt meghagyom magamnak, mert ha hangosan a szemébe mondanám, sérteném a lelkivilágát. Nem mutatná ki az biztos, de mint az ikertestvére érzem az ilyet. Meg ugye; ismerem.
- De igen, foglalkozok vele. Mert a barátom, te pedig a testvérem vagy és hibát követsz el.
- Ne tégy úgy mintha érdekelne a sorsom, Sabrina. Tudom, hogy féltékeny vagy rám. Most pedig ha megbocsátasz... - vállamra dobom a táskám, és a mellkasomhoz szorítva a jegyzeteim próbálok elslisszolni mellette. Ez a különbség köztünk. Én tudom, hogy ki ő. Volt időm kiismerni, de neki nem. Mivel a szüleim érdekes módon belém ölték minden reményüket, második lett, és ezt mintha sose bocsátotta volna meg nekem. Távolodunk egymástól, mily igaz. Vajon egyszer tényleg rászánja magát, hogy kiépítsünk egy kapcsolatot? Kicsit siethetne, mivel alig pár hónap múlva befejeződik a gimi én pedig elhúzok a Yale-re és vége. Ő itt marad, és még ennél is távolabb állunk majd egymástól.
- Lehet, hogy a tiéd nem, de Cameroné igen, Brienna! És csak, hogy tudd...!
A bejárati ajtó hangos csapódással vágta el a mondatot. Soha többet nem tudtam meg, mit kellett volna tudnom akkor.

- Talán nem a legjobb emlékem róla de... Ez volt a legmeghatározóbb. Ezután nem is beszéltünk.
- Mennyi ideje történt?
- Egy hónapja talán.
- Értem. És előtte? Jobb volt a viszonyuk?
- Sokkal.
- Mikor kezdett el rossz irányba terelődni?
- Talán mikor elkezdődött a gimi. Akkor kezdték felfedezni a szüleim a tehetségem; zongora, sport, művészet...
- Melyik ezekből a kedvence?
- Festeni szeretek. Rajzolni.
- Mit rajzolt legutoljára?
- Talán a bátyámat. Még a szülinapjára készítettem.
- A húgát is lerajzolta valaha?
- Talán... nem tudom.
- Nagyon sápadt, Miss Hawkins. Jól érzi magát?
- Igen... vagyis, azt hiszem. Azt a vizet elfogadnám, ha még lehet.
- Természetesen.
- Ne kérlek, te ott, gyere, vigyázok, neeeee! Segítség, ne, hagyja, kérem, hozza... - éles sikítás hangzik fel valahol. Ismerősen cseng. Mintha valami a tenyerembe szúródna, végigfolyik valami a tenyeremen, ám valami ezer darabra törik a háttérbe. Én sikítanák? De miért tudom irányítani? Mintha külső szemlélő lennék a saját bőrömben. Ordítok, még se érzem ahogy rezegnek a hangszálaim. Arcomra elszánt, szinte őrült kifejezés ül ki. Valaki lefog, ám szabadulni próbálok. Nem megy.
Még mielőtt elájulnék, visszakapom az irányítást - csupán két másodpercre, ám ez elég, hogy az utolsó gondolataimba elbúcsúzzak.